Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé
Andrej Bitov Penelopé Még nem hozták el a bankbői a pénzt. Aligha lesz itt három előtt. Lobisev megörült, hogy ezt sikerült ilyen hamar megtudnia, és közben nem futott össze senkivel a főnökök közül. így legalább nem kellett szabvány vigyorral a képén bólogatnia, hogy igen, igen, minden rendben van, természetesen, ha semmi se jön közbe, ebben a hónapban teljesíteni tudjuk a tervet... vagy éppen fordítva, ha a főnökség piszkálódni kezd, buzgón panaszkodnia az akadozó ellátásra, a rossz szervezésre. Egyszóval ezúttal mindettől szerencsésen megmenekült. A könyvelőségről visszajövet újra átpréselte magát oldalvást a hatalmas fekete pamlag mellett, amely szinte a folyosó egész szélességét betöltötte. A díványon most senki se várakozott, és ez rendkívül meglepő volt, elvégre fizetésnap van. Bizonyára mindenki tudta, hogy a pénz késni fog, csak éppen ő nem. Mindig van valami, amiről későn szerez tudomást... s ekkor a számtalan fekete ajtó egyikéből előbukkan az egyik főnök, valamelyik a sok közül, kezet ráz vele; hát maga, mi járatban van? nem tudott róla...? Lobisev átfurakodott az ormótlan dívány mellett, ez után következett a két legveszedelmesebb ajtó, egymással szemben; bármelyikből kidughatja az orrát egy-egy fejes — ám szerencsére nem így történt. Végigment a meglepően kihalt folyosón, elhaladt egy sor kevésbé veszélyes, újabb és újabb ajtó előtt — de sehol egy teremtett lélek —, majd a folyosóra kihordott iratszekrények mentén, aztán az illemhely következett, alig-alig fékezve magát, hogy ne kettesével vegye a lépcsőfokokat; hiába, nem nyargalhatott már csak azért sem, mert lám, a lépcsőfordulóban hirtelen egy főnök tűnt föl a láthatáron: üdvözlöm, Lobisev elvtárs; kézszorongatás; hová, merre ilyen sietve...? Csak ide, ki épphogy elszívok egy cigarettát, amint látja: — és már egy szemernyit sem sietett, ráérősen lépdelt a főnök mellett — tudja, szeretek a szabadban rágyújtani, már amikor az időm engedi. De ekkorra már kinn is volt az utcán, és itt — q»k még ezen a szűk kis mellékutcán jusson át: itt már aligha hoz elébe valakit az örd™. Valóban, nem is akadt össze senkivel. Kiment a-Nyevszkijre, és tökéletesen jól érezte magát. Sütött a nap, s a levegő is valószínűtlenül tiszta, szinte áttetsző volt. Ezt az őszies Nyevszkijt szerette a legjobban, és bár azon a részén, amerre éppen elhaladt, egy árva fa sem állt, mégis, a Nyevszkijen már az ősz volt az úr. Menet közben még egy ideig töprengett azon, hogy miképp és miért adódnak az imélt átélt helyzetek, megkísérelte újra felidézni magában azokat az érzéseket afolyosón, a lépcsőkön, a mellékutcában, de ilyen ragyogó időben nemigen lehetett az efféléken sokáig rágódni. Eszébe jutott az is, hogy milyen különösek ezek az érzések; nem is gondolsz rájuk, mégis előtolakodnak valahonnan, szinte maguktól, mintha álmodnál, kellemetlenek, undoritóak, aztán eltűnnek, mintha nem is lettek volna. Ilyesféléket gondolt, de ezt is csak úgy futólag, mint akit az egész nem érint közelebbről, aztán még azt is, hogy később az ember már nem is emlékszik, álmodta-e ezeket az érzéseket, vagy csak nagyon-nagyon régen érzett valami ilyet. Mindenesetre, mire a Szadovajára ért, már semmi hasonló nem gyötörte, nem gondolt egyáltalán semmire.
