Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Bitov, Andrej: Penelopé

Itt végre már asszonyokat, lányokat is lehetett látni, volt kire néznie. Furcsa, gépies mustrálgatás volt ez, nem olyan, mint tizenhét éves korában, amikor még minden nőben titkokat sejtesz, és úgy érzed, bármelyik a tiéd lehet. De itt, most, az ördögbe is, h'ába tudod, hogy lehetne, meg hogy valamennyi, mert azt is tudod, hogy te csak egymagad vagy, és már elmúltál tizenhét... Ha meg nem lehet tiéd legalább egy millió, akkor az már úgysem valamennyi, de teljesen mindegy, hogy egy, vagy esetleg tíz. Akkor már inkább legyen csak egy ... Ez is átvillant az agyán, futólag, mintha nem is ő gondolta volna. Rótta tovább az utcát, kinézett magának egy-egy lányt vagy asszonyt, de csak úgy megszokásból. Tulajdonképpen nem is akadt olyan sok megnézni- valója, hiszen hétköznap volt és munkaidő.

Mindent egybevetve nagyon kellemesen érezte magát, ahogy így ment a Nyevszkijen, a szivének mindig olyan kedves, őszi Nyevszkijen, és csendesen nézelődött hol jobbra, hol balra. — Micsoda levegő! Csodálatosan szabadnak és függetlennek érezte magát.. Teljesen érthetetlen volt számára, mitől ilyen kitűnő a közérzete, mintha nem is volna semmi kötelessége, pedig tudja, hogy három óra múlva vissza kell mennie a hivatalba, aztán meg újra utazni kifelé, oda, az isten háta mögé, a munkahelyére, kifizetni a munkásokat és izgulni, hogy nem történt-e valami a távolléte alatt, például a tizen- kilences kulccsal, ami nélkül — ez is micsoda disznóság! — nem lehet kinyitni valami porlasztókat, azok kinyitása nélkül viszont, ami őt illeti... — de most, amikor ilyen jól érezte magát, szinte természetellenes volt, hogy efféléken törje a fejét; ösztönösen megérezte, hogy így mindjárt oda lesz a jő hangulata, és jobb, ha inkább nem gondol semmi ilyenre. Mindez ismét inkább csak átvillant az agyán: az emlékek, a gondolatok, a gondolatokról gondolt újabb gondolatok, és az is, hogy jobb lesz, ha az egészre nem gondol többet, úgy .mintha valójában nem is gondolkodott volna. Azután az jutott az eszébe, hogy bár e pillanatban se kedve, se hangulata megismerkedni valakivel, mégsem ártott volna tisztességesebben felöltöznie, hiszen haza se ment, úgy van, ahogy bejött a faluból, kiskabátban, csizmában; biztos, hogy így a kutya se néz rá, legföljebb ő nézhet meg másokat. Ez volt eddig a legalaposabban, a legrészletesebben végiggondolt gondolata, el is töprengett rajta egy darabig; hogy hazamenni már csak azért sincs semmi kedve, mert ostobaság lenne, felnőtt ember létére, otthon átöltözni, aztán három óra múlva újra hazamenni, újra átöltözni, hogy visszautazhasson a faluba — s mindezt csupán azért, hogy az utcán itt-ott megnézzék. Végül is mindenki láthatja, hogy nem az isten háta mögül szalajtották, és, na uram isten, ha nem tűnik föl senkinek, az igazán lényegtelen. Ezeken a dolgokon megint el lehetett gondolkodni egy kicsit, de mire végigment a Fontankán, már ezeket a gondolatokat is túlontúl szigorúnak érezte ahhoz, hogy továbbra is foglalkoztassák, amazok meg, az öltözködésről, valóban annyira mellékesek voltak, hogy méginkább kár lett volna több időt vesztegetni rájuk.

Mindenesetre igyekszem ezúttal is pontos lenni. A Lityejnijen túl Lobisev már egyáltalán semmire se gondolt, se futólag, se restelkedve, se ,,úgy, mintha“ — nem töprengett, nem emlékezett, nem gyötörte és nem nyomasztotta semmi. Most már csak a Nyevszkij volt körülötte, a kedves, őszi Nyevszkij, járókel^el, akikre ránézett, házaival, amelyeket fölismerhetett, és egész valóját áthatotta a szűnni nem akaró derű.

No de így őgyelegni sem lehet azért a végtelenségig. Hiszen idejének még tán a fele se telt el. Hirtelen úgy érezte, mintha valami hajtaná, egyre sürgetőbben, egyre türelmetlenebbül. Még majdnem három órája van, el kéne mennie valahová. Igaz, tulajdonképpen nincs is hová mennie. Elugorhatna ugyan haza, de kihez menjen és miért? Mi az ördögöt csináljon otthon? Minthogy ez a csodaszép idő úgysem volt alkalmas rá, hogy eldöntse, épp a legjobbkor ötlött a szemébe valami Kolosszeum nevű szélesvásznú mozi felirata. Az „Odüsszeusz“ című filmet játszották benne, annak a nevezetes Odüsszeusznak a kalandjairól. Földerengett benne Homérosz neve, az Iliász. Sohasem olvasta. Szophoklész, Euripidész .. . Hérakleitosz, Hérodotosz ... Démoszthenész ... A hordó ... Spartacus ... Romulus és Remus ... Csupa rendkívüli ember. Nevek. Ha nem olvassuk is őket, nevüket mégis mindenki ismeri. Aztán meg: annyi mindent elolvas az ember anélkül, hogy megjegyezné a szerzők nevét. Bizonyára, mert nincs bennük semmi rendkívüli. A zseniális emberek alkotásait viszont nem olvassuk. Az efféléken is lehet elmélkedni — úgy, futólag.