Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó

Az egyik férfi megállt a busz faránál, s hallottam, ahogy tocsogva, hosszan ereszti ki magából a söröket. A másik kettő meg félhangon egymáshoz beszélve, komótosan körüljárta a buszt, aztán megálltak Ők is az árokszélen, s végezték, amit a harmadik közben befejezett.

Nem jelentett megkönnyebbülést, mikor láttam, hogy mennek visszafelé, és beteszik maguk mögött a kocsma ajtaját.

Próbáltam felfogni, újrapergetni magamban az eddig történteket, kerestem az összefüggéseket, az okot. És furcsa mód kezdtem egyetérteni a kocsmabeliekkel, akik merő mitugrászságnak vélik a történteket, s azt a magamfajta városi ficsúr itt nem úszhatja meg szárazon.

Hátam mögött mélyen szuszogott az ismeretlen utas.

Túl az üvegen a falukép akkor is ugyanolyan volt, mint negyedórával azelőtt, de a hold előtt már felhők úszkáltak, s még kísértetiesebbé tették a félelmetes képet.

És ismét nyílott a kocsma ajtaja. A kilépő alak határozott léptekkel jött a busz felé.

Fel kéne ébreszteni az idegent, villant át az agyamon, de azt már nem tudtam, mire jó, ha felébreszteném.

Az alak már ott állt a buszajtó előtt.

Felugrottam, közelebb mentem. Lábam alatt dörgött a gumipadló. Láthatta, tudhatta, hogy készenlétben várom. Próbálta benyomni a busz ajtaját, az meg felszusszant, úgy látszott, bezáródott, s kívülről már csak feltörni lehetett volna.

Az ember megfordult, s még határozottabb, sietős léptekkel ment vissza a kocsma felé. Félúton hirtelen visszafordult, odament a sofőr ajtajához, rántott egyet a kilincsen, de az is zárva volt. Egy pillanatig tétovázott, aztán futólépésben visszament a kocsmába.

Teljes bizonyossággal képzeltem magam elé, hogy mi történhetett azután odabent. Nyilván követelte a sofőrtől, hogy nyissa ki a húsz ajtaját, de az nem akarta. A bólogató, alamuszi sofőrben biztos lehettem. Gyávább és józanabb az annál, mintsem hogy bizonyítható bűnrészességet merjen vállalni a dologban.

Három perc sem telt el, és a sofőr meg a tanítónő már jöttek is ki a kocsma ajtaján. Utánuk senki. Az ajtónyílásban felvillant a kocsmáros fehér köpenye, aztán az ajtó becsukódott.

A sofőr dühödt sietséggel startolt, s még határozottabban indított. Az alvó utas felriadt, nyögött, körülnézett, vackalódott egy kicsit, s az előtte levő ülés támlájára hajolva megint alvásba kezdett.

A sofőr és a tanítónő hallgattak, senki senkihez nem szólt.

Két rövid perc múlva már kint is voltunk a faluból.

Nem tudtam hová lenni. Menetiránynak háttal ülve, maradtam hát a régi helyemen.

Ismét holdvilágos volt az éjszaka. Alattunk fehér, cserjéktől, bokroktól foltos domboldalak, távolabb hegyek. Falu sehol.

Töprengtem.

Kezdtem a történteket másképp értékelni.

Nem mondhatom, hogy megkönnyebbültem, de ami lezajlott, annyira valószerűtlennek látszott, hogy már teljesen kételkedően pergettem magamban a képeket. Ám az a meggyőződés sem vehetett rajtam erőt, hogy képzelődtem, eltúloztam volna a helyzet drámaiságát.

Már vagy negyedórája ment a busz, s biztos volt, hogy a végállomásig egyikünk se szól. Testem kemény feszültsége, öklöm görcsös szorítása lassan fellazult, de mozdulni nem volt kedvem, s talán erőm se lett volna, így hát a pengét ideiglenesen kabátom zsebébe csúsztattam.

Egy szerpentinkanyarból aztán feltűntek a város fényei. Tíz perc múlva odaértünk, s egy lakótelepi, városszéli megállón, csendesen köszönve, kiszállt a tanítónő. A kisváros belsejét ismertem, már vagy háromszor jártam ott, biztosra vettem hát, hogy valahol majd beljebb is megáll a sofőr. Meg is állt. Kinyitotta a buszajtót, megvárta, míg feleszmélek, és sietve, köszönés nélkül távozok.

Kiszálltam, s a busz továbbment a vasútállomás irányába. Próbáltam tájékozódni. Nehéz volt, de aztán csak elindultam.

Még csak háromnegyed tíz körül járhatott, de a kisváros is kihalt volt. A hosszú, lejtős utca végén egy férfi jött szembe. Megkérdeztem tőle, merre van a szálloda.