Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó
Azt mondta, a buszmegállónál, az a sárga épület, ő is oda megy. Forduljak vissza, menjek vele. Mentem. Kérdeztem, az-e a jobbik szálloda, s kapok-e helyet? Mondta, hogy a városban csak egy szálloda van, az is hónapszám üres. — Jó szálloda, itt?! Az isten verné meg ezt a várost! Nem látja, milyen hullatanya ez. Én is idegen vagyok. Két hónapos kiszállásra jöttem ide egy héttel ezelőtt, de nem fogom kibírni. Sehol egy szórakozóhely, sehol egy nő. Itt még a mozi is bezárt. Az emberek kilenckor ágyba mennek, és nézik a televíziót. Ez van, ezt kell szeretni! De szeresse az isten, nem én. Különben nappal nagyon kedves város ez. Minden kődarabja történelem, nyilván maga is tudja. De éjszaka! Hát majd meglátjá. No, itt a szálloda, én is itt lakom. A férfi a portánál elköszönt, én meg kiraktam a pultra az irataimat. A portásasszony szívélyes volt, a szoba meglepően hangulatos, melegebb, mintsem gondoltam volna. Éhes voltam. Kézmosás közben villant fel bennem a megkésett felismerés: de hisz itt nincs is hó! Gyorsan kinéztem az ablakon. Valóban, itt még szeptember vége volt. Pedig ez sem fekszik magasabban annál az isten háta mögöttinél... Hogy is hívhatják azt a falut? — kérdeztem magamtól, talán hangosan. Megtöröltem a kezemet, és lementem, vissza a portára. Megkérdeztem a nőtől, hol kapok ennivalót. Azt mondta, csak náluk, a kávéházban. És az ajtóra mutatott. Beléptem. Otromba hely volt. Vaslábú, műanyaggal borított rideg asztalok, rideg falak, rideg világítás, és két asztalnál három részeg. Olyan volt az a helyiség, mint egy hevenyében rendbetett bikaistálló. Leültem, vártam. Pincér sehol. Visszamentem a portásasszonyhoz, aki restelkedve mondta, hogy a városban van még néhány kocsma, de sajnos, már bezárták mindegyiket. És hogy van egy új reprezentatív borozójuk is, ahol zenekar játszik; nemrég nyitották, de egy héttel ezelőtt elöntötte a víz, s eltart egy hónapig is, amíg ismét kinyitják. Visszamentem hát a bikaistállóba. A terem végén, a bordó függönynél egy pincérlány állt. Ahogy leültem, elindult felém. Jó formájú nő volt, de ahogy közelebb ért, láttam, hogy fiatalsága ellenére is jócskán elnyűtt már szeg<ény. Mondtam, hogy enni szeretnék. — Sajnos, csak kétféle szalámink van. Parízer meg turista. — Semmi meleg étel? — Sajnos ... — De teát, meg egy kis vajat csak tud adni!? — Sajnálom, záróra van, a szakácsnő már nem ad. A szalámit is csak becsomagolva hozhatom, itt már nem fogyaszthatja el. — Jó, hozzon húsz deka turistát. Három perc múlva jött, s letette elém az apró csomagot. Fizetés közben kérdeztem tőle, hogy nem tudná-e megmondani, hogy hívják azt a falut, és elmagyaráztam, melyiket. Mondta a sohase hallott helységnevet. Megköszöntem, a nő rám mosolygott, fölmentem a szobára. Lerugdaltam magamról a ruhát, és végigdőltem a szappanszagú ágyon, közben az elöregedett szalámiból faltam vagy három szeletet. Nem kellett, undorító volt. Fáradtan feküdtem az ágyon, s gondolataimból csak annyira futotta, hogy előre láthattam: túl nagy és megerőltető lenne most végiggondolnom a történteket. Hirtelen felültem. Jól hallottam? Mintha kopogtak volna az ajtón. És valóban: ismét. Gatyában, trikóban nyitottam ajtót. A pincémő állt ott, s ahogy kinyitottam, már jött is befelé, mosolyogva. — Betegnek látszott, lázasnak — mondta. — Vagy nem? Tényleg teát kéne innia, meg valami gyógyszer sem ártana. Valamit habogtam. —Nem kell megijednie tőlem — válaszolta. — Itt se tea, se gyógyszer. Szépen
