Irodalmi Szemle, 1973

1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó

amikor felgyújtották a villanyt a buszban, hátranéztem, s végigpásztáztam az arco kon... A magam megilletődöttségét, mondhatom: az ijedtséget kerestem rajtuk. Dí semmi. Mindenki arcán csak az utazás fáradt, hamuszínű, unalma. Ültek, utaztak, vittf őket a busz — mindenkit hazafelé.

Csak én mentem idegenbe — idegenből is jövet.

Régebbi hó lehetett, több napos.

Beljebb, a hegyek közt már az út is havas volt, s néha meg-megcsúszott velünl a busz. Nem tudtam a hóval megbékélni, pedig hát láttam: ott volt mindenütt, fehé volt, hó volt. De még hiányzott, hogy a kezembe fogjam, megérintsem ... Nem tudtán belenyugodni, mint abba se, hogy itt mindenki természetesnek tartja a szeptember havat.

Füleltem hátrafelé.

Csönd volt ,csak a motor zúgott. Az emberek fáradtan hallgattak, még csak a sofői sem szólt, nem is káromkodott, amikor egy-egy veszélyes szerpentinkanyarban valam nem ment a rendjén.

Közben a kevés megállón fogytak az utasok, mindenütt csak leszálló akadt, lappang! szorongásomat tovább növelte az a meggyőződés, hogy senki sem utazik oda, ahová én

A legistenhátamögöttibbnek éreztem azt, ami mögöttem s előttem van. Mert úg; látszott, félútig teljesen kiürül majd a busz, s aztán L-ig már nem lesz miért meg állnia.

Majdnem így is történt.

Rövidesen elérkeztünk oda, ahol az utolsó előtti utas is kiszállt. Rajtam kívül eg5 ember maradt ott, s fejét lógatva, a kanyarokban meg-megdőlve aludt, felébreszthetet lenül. Talán részeg volt.

A következő faluban kiszállt a sánta kalauz is. Nagy hanggal búcsúzott, tőlem is elköszönt. Ogy látszott, abban a faluban lakik, vagy ott van szeretője. Tulajdonképper a végállomásig kéne szolgálnia, de ismeri a még hátralevő útvonalat, s tudja, ott mái véletlenül sem akad utas, nélküle is továbbmehet a busz.

A busz azonban nem mozdult. Egy nagyobbacska falu kihalt főterén álltunk, aho: lámpák is égtek, s a sofőr még a motort is kikapcsolta. Nem tudtam, mire várhat Mert nem tűnt ez az ácsorgás pihenésnek. Látszott, valaki jönni fog, s néhány másodperccel azután, hogy a kalauz elkacsázott a sötétben, egy kékkabátos nő bukkant elő az éjszakából, s jött a fényben a busz felé.

Abban a pillanatban, amikor odaért, szinte időzítve, nagy szusszanással kinyílt előtte a busz ajtaja. A művelet a sofőr bravúrja volt. Félszemmel figyeltem, ahogy kiszámítja a mozdulatokat, s láttam, tökéletesen elégedett önmagával, hogy a mutatvány olyan jól sikerült.

Hangosan, lihegve köszönt jó estét a nő. Miközben közeledett a busz felé, az üvegen keresztül, a fényben jól megnéztem. Szőke volt és kövér, vagy inkább egészségesen telt, piros arcú, a sietéstől még jobban kipirult, de szépnek azért még jóindulattal sem mondható.

Nem is tett pontot a jó estét végére. Olyan hangon folytatta, mint aki most ért haza, s szövegelve siet a körülült asztalhoz, nehogy kihűljön a levese. „Egyszer már igazán itt hagyhatna engem az isten háta mögött. Mégiscsak sok már, hogy mindig elkések, maga nieg mindig megvár. Jaj, ez a délutáni tanítás, ez a bejárás..

— Nem kerül pénzbe — mondta a külsejéhez mérten jóval barátságosabb hangon a sofőr.

Aztán a nő kissé erőszakolt, a maga öreglányos mivoltához nem a legjobban álló hangossággal hadarni kezdett, locsogott.

Persze mindjárt a belépéskor megakadt rajtam a szeme, s aztán mintha kihívóan egy pillanatnyi szünetet is tartott volna a szövegben, mintha kérdezné, figyelem-e én is, vagy csak a sofőrhöz beszél. Ogy látszott, napi utas ezen a járaton, kettesben szokott a sofőrrel utazni, s a magamfajta, furcsa városi idegen nem mindennapi errefelé. Majdhogynem jólslkerülten leplezte csodálkozását, de azért kilógott a lóláb. Amikor észrevett, mégiscsak úgy reagált, mint aki a Szaharában pingvinnel találkozik. A továbbiakban is látszott rajta, hogy azért beszél, de feszélyezetten, zavartan viselkedik, s mem tudja figyelmen kívül hagyni zavaró, de kíváncsiságát mégiscsak erősen izgató jelenlétemet.