Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó
'Közvetlenül a sofőr mögé ült, elörehajolva beszélt hozzá, én meg ugyanabban a sorban gubbasztottam a busz túloldali üléspárján. A sofőr most már égni hagyott egy lámpát a fejünk fölött. Volt Valami a légkörben, ami zavarta őket. Talán az, hogy szótlanságommal a legszigorúbban megtartottam utas minőségemet, s ezzel talán még az ellenőr gyanúját is kelthettem, az ellenőrét, aki lelépni látta a kalauzt, s tanúja a veszélyes útszakaszon még inkább érvényes törvény megszegésének, miszerint a vezetővel menet <közben beszélgetni szigorúan tilos. A nő rágyújtott. Méghozzá kérdezés nélkül, mert nyilván igy szokta meg. Aztán világító sztaniolba csomagolt csökoládészemeket vett elő a zsebéből, s kettőt a sofőrnek adott, a harmadikat meg maga ette meg. S mert több csokoládéja nyilván nem volt, rögtön látszott, hogy rossz lépés volt a meglévő hármat így, ikétfelé elosztani, s engem valamiféle ősközösségi törvény megszegésével kihagyni belőle. Nem én láttam rossznak — hiszen utálom a csokoládét —, de hát a szabálysértés ott lógott a fölmelegedett olajbűzös levegőében, az egyetlen vaksi lámpa félhomályában. Mert az alvó utas úgysem jöhetett számításba. Háttal ült, aludt, szinte ott se volt, semmiről sem tudhatott. Szegény lány. Egyre kellemetlenebb volt a helyzete, s látszott, hogy a megtörténtet már nem tudja megmásítani. Mert bárhogy is akarta, nem találta a módját, hogy nekem adja a „kijáró“ harmadik szemet. De az is a helyzet igazságához tartozik, hogy én is megnehezítettem a dolgát, mert olyan gubbasztó önállóságban ültem a sarokban, akár egy Buddha. Pedig a lánynak más szempontból is jól jött volna, ha megkínálhat, mert aikkor szóba elegyedünk, s így mindkettejük kíváncsiságának kiszolgáltatva kipuhatolhatja belőlem, amit annyira szeretett volna tudni: ki vágyók, honnét jövök, hová megyek és minek? Később aztán számomra is kínos lett a helyzet. A nő már alig beszélt a sofőrhöz, s már-már ott tartottam, hogy teszek valamit, valahogy helyrehozom a történteket. Végül is az a megoldás maradt, hogy alvást színleltem. A busz lassan, óvatosan ment előre a világos éjszakában. Egyszer csak hirtelen megállt. Nem nyitottam fel a szememet. A sofőr kikapcsolta a motort, s hallottam, ahogy behúzta a nyikorduló kéziféket is. Lehetetlennek véltem, hogy már a végállomáson lennénk. Vártam — majd csak történik valami. Színleltem tovább az alvást. Moccanástalan csönd volt vagy másfél percig. Aztán a sofőr hangja: „Igyunk egy teát!“ Furcsán hangzott. Nehéz lett volna eldönteni, csak a tanítónőnek, vagy nekem is szólt. Szemem még mindig hunyva volt. Aztán egy halk kattanás, majd hátam mögött az ajtó erőteljes szusszanása... aztán a cihelődés hangjai ,amint felálltak, s mindketten kiléptek az utastér ajtaján. Tarkómat, bokámat hátulról hidsg ütötte meg. Hallottam, amint a sofőr ikívülről benyomja a busz ajtaját. Felnyitottam a szememet. Egy faluban álltunk, egy meseszerűen, kísértetiesen különös kép legközepén. Az üvegen túli látvány valószínűtlen, de valahonnét messziről, az álom vagy talán a nemlét zónáiból... valahonnét mégis Ismerős. Nem tudom, meddig ülhettem mozdulatlanul, amíg megközelítőleg sikerült a képet azonosítanom. Talán, talán a gyermekkori karácsonyok Pozsonyból hozott csokoládésdobozaira rajzóit képpel volt azonos a látvány: hegyek közt lapuló, faházas, fatornyos, vastagon hólepte falucska, a házak és a templom világító ablakaival. Ez volt a dobozon, s bennem karácsonyról karácsonyra valami kellemes, békés bizsergést váltott ki ez a kép. Megnyugtatót, de mégis ijesztőt, mert gyerekkoromban a karácsonyi békét, a meghittséget mindig is volt okom félteni. Mert mióta csak az eszemet tudtam, hagyomány volt nálunk az ünnepi szentségtörés, s a karácsonyi béke sosem bizonyult tartósnak. Pedig én mindig annyira áhítottam, annyira hittem benne, és a csokoládésdoboz varázslatos hangulatú rajza éppen olyan volt, mint az álmaim. Nemegyszer megtörtént, hogy a civakodásban felborult, sőt meg is gyulladt a fenyőnk. A felnőttek ordítottaik, bántották egymást, mi gyerekek meg kétségbeesve sikítottunk. Aztán mikor már minden elhallgatott, az áhítatos karácsonyest ígérete végleg összedőlt, én a dobozra rajzolt békés falucskába mentem meghúzódni, az ott élő emberek közé, szegényes házikóba, gyertyafénybe, békét, békét, nyugalmat,
