Irodalmi Szemle, 1973
1973/3 - Keszeli Ferenc: Szeptemberi hó
Keszeli Ferenc szeptemberi hó Soha azelőtt nem jártam abban a városban. Valahogy mindig elkerültem, ám egy késő ősszel mégiscsak odavetett a dolgom, és kísérőre, a város múltját ismerő emberre is szükségem volt. A nyugdíjas postamester szegődött mellém, és délután elvitt a temetőbe is. A végén már untam, mert majd minden sírnál megállt, majd minden halottról mondott valamit az elegáns, aprócska öregúr. De csak adatokat sorolt, családfákat rekonstruált, s ennél a sírkövek állapota, a sírok elhagya'tottsága vagy ápoltsága jóval izgalmasabb, sokatmondóbb volt. Az öregapja sírját is megmutatta, aki hadaprőd- őrtnesterként Görgey seregében szolgált. Ügy mondta, ha utamat folytatom, a következő célig csak másfél órát kell ülnöm a buszon, de nála is megaihatok. Este a megállónál kezet fogtunk, megköszöntem, hogy segített, megadtam neki a címemet, és felszálltam a buszra. A másfél órányinak mondott menetidőért jócskán drágállottam a jegy árát. Reklamáltam is rögtön a kalauznál, de az megmagyarázta, hogy ők az utolsó járat, s ahová én váltottam jegyet, oda ők kerülővel, a magasabb fekvésű hegyi falvakat érintve mennek, két órával hosszabb menetidő alatt. Ha ezt tudom, hát ott maradok a postamesternél, s reggel a rövidebb járattal teszem meg az út következő szakaszát. Mert invitált, maradjak nála. Felesége már az ágyat is megvetette. De már a buszon voltam, a jegyem is megvolt, s mentünk L. felé. Ahogy a városból kiértünk, ezüstösebb lett az éjszaka. Igen, mert bent, a neonok alatt nem látszott a holdvilág. Dombok közt mentünk, s a távolban már rajzolódni véltem a magas hegyek sötét, mogorva körvonalait. A holdvilágos, hegyek közti éjszakai út félelmetesebbnek, izgalmasabbnak ígérkezett egy unalmas, hétköznapi buszozásnál, ami csak arra jó, hogy az ember eljusson valahová. Lábamban már előre éreztem a járműolaj kellemes, kicsit bűzös melegét. Beértünk a hegyek közé. A motor hangja erőlködőbb lett, a szót km sofőr óvatosabban vezetett, de csak nem lett melegebb odabent a buszban. A legelső ülésen ültem, a sofőr mögött. Fáztam. Letöröltem a párás ablakot, és néztem a holdvilágban sötétlő, furcsa rajzolatú, fekete hegyeket. Legjobban a párás ablaktól átnedvesedett jobb karom meg a vállam fázott. A kinti táj, a hegyek egyszer csak egy észrevétlen, két kitekintés közti pillanaton belül különösek lettek. Az első pillanatokban, sőt percekben meg sem tudtam volna mondani, mit is találok furcsának a képhen. Mi az, ami a tájat furcsává teszi? Hó volt. Hő, de mintegy jelenségszerűen, felfoghatatlanul ütött be a tájba. Maidhogy nem lelki megrázkódtatást, elbizonytalankodást vált ki egy síksági emberben, ha szeptember utolsó előtti napján egyszer csak egy frissen behavazott zónába jut. A látvánnyal, a holdvilágban gubbasztó havas hegyek látványával nem volt könnyű megbékélni. Idegesített, mert kísérteties volt és több mint érthetetlen. Egy megállónál.
