Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Petőfi Sándor: Úti jegyzetek
mint fáradtak a szegény ördögök e sikertelen munkában, izzadságuk még most is csepeg e félig kész pokol oldalairól és tetejéről. Mint említém, a falubeli rektor is velünk járt. Ezt a fiatal embert meglepem, gondoltam, a barlang belső végéhez érve, hol a látogatók fölkarcolják neveiket. Bevéstem hát nagy betűkkel én is nevemet. — Tán el sem lehet olvasni? — kérdezém, csak azért, hogy oda nézzen és bámuljon. — Oh igen, — felelt ő, — el lehet: Petőfi... — de, irgalmatosságos egekl ezt oly hideg vérrel, oly minden tiszteletérzés, oly minden meglepetés nélkül mondta ki, mintha ez állt volna ott: Kíribica Istók, vagy SujánsZky vagy Badacsonyi, vagy nem tudom, mi? A faluban van egy könyv — mint más efféle helyeken — hova a látogatók beírják magokat. Vannak aztán itt a nevek mellett sorok, mik a barlangban támadt érzelmeket és gondolatokat akarnák tolmácsolni... Oh jaj! Rozsnyóra késő este értem vissza. Nagy zaj volt egész éjjel a városban ... küszöbön állt a tisztújítás. Ablakom alatt is olyat-olyat ordítottak, hogy az egek repedettek volna bele, ha oly rekedt torkok nem működének vala ... alkalmasint a sok szomjazás szárította ki a gégéket. Én politikus nem vagyok, s igy a tisztujítás annyiból érdekel leginkább, hogy ez alkalommal a költészet is igénybe vétetik. Többek közt ímezen költeményt haliám akkor éjjel a piacon zengeni: Van még egy garasom, A ..........nak adom; V egyen rajta spárgát, Akassza föl magát. Rövid, de fontos... mint ama furkósbot, mit a kortesek hosszú ingujjaik alatt hordoztak, s mit ők úgy neveztek, hogy: pártfogó. Következő nap Rima-Szombatba mentem a rozsnyói lutheránus lelkésszel, kinek eszét tisztelni, szivét szeretni tanultam meg. Utolértünk egy fehértollas kortescsapatot. (A másik párt zöld-ágas volt.) — Majd elfúja a szél a kakastollat! — kiáltának a helységekben a zöld-ágasok az ellenpártiakra. — Majd megeszi a cserebogár a zöld ágat! — válaszoltak ezek. — Ki éljen? — ósy! — Hát .. afy? — afy csak k. .. fi! — .. afy hazafi! — Éljen .................................ósy! — Bánom is én ... És így haladtak kurjongatások közt muzsikaszóval. Egy csárdánál megállottak. Leszállván a kocsikról, egy vén kortesnek úgy tetszett, mintha ismerné szomszédját. — Jer ide, öcsém — ekkép szólalt meg — jer ide, hadd morzsoljalak össze ... — s érzékeny ölelkezés következett. Mi az összemorzsolást illeti, nem hiszem, hogy a fenyegetőző jó öreg egy érett szőlőszemet is össze tudott volna morzsolni, úgy el volt ázva. Gömörön megháltunk. Itt kettőt találtam, mi figyelmet érdemel: a torony s a temető. A torony tetején van kereszt, csillag és félhold ... qu’ est-ce que cela? A temető pedig tán páratlan a maga nemében. Oly meredek hegyoldalon fekszik, hogy a halottat — kivált sáros időben — kötélen kell fölhúzni. No, ha megriad a föltámadás trombitája, ezek a szegények borzasztó salto mortalét fognak csinálni, mielőtt rendeltetésök helyére jutnának. A fogadóban, ahol háltam, egy lőcsei színlap diszíté a falat — alkalmasint kép helyett. Többek között ez volt benne: .Magyar színészek által *** igazgatása alatt mai napon (ä la: nyomatott ebben az esztendőben) adatik: Tisztújítás — parenthesisben
