Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Petőfi Sándor: Úti jegyzetek
— Nincs vigasztalás számomra! S ezek közt a szomorú barna leánykák közt mint nyargalnak a patakok, e pajkos, fürge gyerkőcök, kiknek gyermeki szive még föl nem fogja a fenyünénikék bánatát. Hah, mint vágtatnak szilaj kedvökben jobbra, balra, s mint hányják a bukfenceket a hegyekről a völgyekbe, hogy akármelyik bajazzónak becsületére válnék. És lakik a bérceken egy komor, mogorva férfi, a fergeteg; ezt a csintalan patak- gyerkőcék addig bosszantják tréfás fecsegéseikkel, hogy egyszer türelme szakadtán fölpattan, utánok rohan, s akkor ugyancsak megcibálja szőke üstökeiket, a habokat. Van e fenyvesek közt egy kimondhatatlan szép L alakú völgy. Kis-Hnilec ... vagy hogy híják. Az első fogadónál, melyet benne találtam, reggeliztem, bár ezt már Iglón is tevém; már előtte megpillantám a kocsmárosnét, ki igen szép volt, s én szép kocsmárosnék iránt különös hajlandósággal viseltetem. Tovább haladva Rozsnyó felé, szelídül az eddig zordon táj; a fényük közé más, világosabb zöld fák elegyednek... nem tudom: micsoda fák? mert isten nélkül való rossz botanikus vagyok; ... mint a magyar olvasó közönség, ki annyi fűzfa- és bodzasípot tart valami mahagónifuvolának. Veszverésen (egy gömöri faluban) ebédeltem, vagyis megálltam ebédelni, de semmii sem kaptam. Még kenyerük sem volt az istenadtáknak. Innen Rozsnyó valami egy órajárás. Egy szabóinas kapaszkodott kocsim saraglyájába. Eszembe jutott: — mikor én gyalogoltam így Mohácstól Pozsonyig — s még hosszabb utat is, — mily jól esett, ha fölvett mellettem elhaladó szekér, vagyis mily jól esett volna, ha fölvett volna ... s fölültetém a gyereket. Ettől tudakoztam meg a legbecsületesebb fogadót, s oda szálltam. Három napot valék töltendő Rozsnyón. A másodikat az Aggtelek megnézésére használtam, mely ide — a rossz út miatt — öt órányira esik. Rozsnyó völgyben fekszik, magas, meredek hegyek között, mint az alamizsna-krajcár a koldus kalapjában. Aggtelek felé Pelsőcig hosszú keskeny völgyön keresztül visz az út; ha ezt a hosszú Keskeny s a rozsnyói kerek völgyet valamivel tele öntenék, egy óriási bunkósbot alakulna. Egyébiránt kellemes utazás esik benne. E völgy egy roppant nemzeti zászló is egyszersmind: vörös föld, fehér kősziklák, zöld erdő. Mindjárt Rozsnyó mellett van Berzéte, hol Erdélyi János oly sok szép dalt írt. Én őt nagyon szeretem. Berzéte mellett egy kis omladékot pillantván meg a hegyoldalon, kérdém kocsisomtól: mi volt ama rom? — Az biz, uram, klastrom volt, vörösbarátok laktak benne (felelt a kocsis); hajh, furcsa egy hely ám az. A jószág világért sem legel azon a tájon éjfél idején. Kincs van ott elásva; minden esztendőben bizonyos nap kiterítik a fal körül ponyvára; csakhogy bele nem markolhatni, mert egy kakas őrzi. Isten ments, hogy valaki oda közeledjék ... a kakas kiásná a szemeit. Ezt meséié kocsisom. Bámulva klálték föl: — Ejnye! — Biz úgy ... — tévé hozzá amaz. Pelsőcön, hol Gömörmegye gyűlései tartatnak, szivart vettem. — Majd papírba tekerem, — szólt a boltos. — Oh, nem szükség ... — De kérem, csak tessék id’adni; nem fognak úgy megszáradni... Aggtelekre érvén, vezetőt hivattam, s fáklyákkal ellátva magunkat, elindulánk a barlangba, melyet Baradlának neveznek ottan, s mely mindjárt a falu mellett van. A kálvinista rektor künn ácsorgott a ház előtt; vezetőm meghívására ő is hozzánk szegődött. Bementünk. Oh, ti szűkkeblű emberek, kik mindenben örökké szabályokat kerestek és állittok, jertek ide és boruljatok térdre a szabálytalanság remeke előtt! Soká tűnődtem: mint eredhetett e barlang? És kitaláltam. Mikor a mennyországból kiebrudalták a pártos angyalokat, itt kezdték jövendőbeli lakásukat, a poklot ásni; azonban itt nem boldogulván, másfelé fordultak. Képzelhetni,
