Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - FIGYELŐ - Zalabai Zsigmond: Egy nemzedék erőpróbája (Fekete szél; Fiatal szlovákiai magyar prózaírók antológiája)
tárgyilagos gondolkodásra, józan ítélkezésre és állásfoglalásra késztesse. Stílusa is ehhez igazodik: kerüli a sallangot, kevés jelzőt használ, viszont annál több főnevet: tárgyakat, alakokat állít elénk, tényeket sorol fel minden érzelmi aláfestés nőikül, hogy „távol tartsa“ az olvasót, mert — mint Írja — „Minél távolabb a vevő, anaál foghatóbb és érthetőbb a jel.“ Kovács Magda prózájáról alkothatjuk a legtisztább, mert a legtöbb (összesen hét) írásából kiolvasható elképzelést. Novellisztikája, Tőzsér Árpád találó megfigyelése szerint, Gelléri „tündéri realizmusával“ mutat rokonságot. Talán nem tévedek, ha Gellérién kívül ide írom Tamási Áron nevét is, akinek az elbeszéléseiben — mint Féja Géza írja — „... a képzelet az élet kezét fogja, a forró, tapintható valóság természetes mozdulattal hajlik álomba.“ Hasonlóképpen tűnik át egymásba látomás és realitás Kovács Magda prózájában is. Stílusával, metaforáival, hasonlataival szinte verssé izzított, de hangulatában balladikus prózája tömör, egyJkét szóval elmondható eseménymag köré épül. „Idegszálaimat, mint a húrokra akasztott súly, egyre jobban húzzák a terhes emlékek“ — mondja az egyik novella hőse, s valóban, ezekben az írásokban gyermekriasztő vajákosasszonyok, börtönviselt apák és „gonosz asszonyok“ emléke kísért. Az emlék újabb emléket szül, önvizsgálattá, meditációvá mélyül, novellái azonban ennek ellenére sem esnek szét. Kovács Magda jó érzékkel ügyel a szerkezet összefogottságára, a „szétfutó“ motívumok a kellő pillanatban találkoznak, mint például a kettős — egy tündérmeséi emelkedettségű és egy vaskos-reális — cselekményszálon futó Jaku nem hazudott című novellában, melyben a két történet érintkezési pontja még inkább kiemeli a feleségétől elhagyott cigány segédmunkás tragikumát. írásai egyébként — a Palócország levegőjét árasztó, meghitten emberi Fejírírem kivételével — sötétek, de komor színeiken átüt a szebb, az emberibb élet utáni sóvárgás, a szabadulásvágy a Lujza utca három albérleti pincemélyének sötétjéből a fényre, „amely egyre nőtt, dagadt, mint egy folyó, egy hosszú arany folyó, és csendesen ringatni kezdett. Elaludtam. Ogy aludtam el, kétoldalt lecsüngő kézzel, mintha egyenesen az égbe akarnék hajózni.“ Kövesdi János neve alatt két írást olvashatunk, s közülük a Rekviem nemcsak az antológia legterjedelmesebb, hanem egyúttal legigényesebb vállalkozása is. Ogy tűnik, Kövesdi a nagyobb lélegzetű elbeszélésformán, a szélesebb medrű és lassúbb folyású előadásmódon, az extenzívebb epikai világon belül otthonosabban mozog, mint a tömörebb, drámaibb novellaműfajban. (Ezt sejteti a kevésbé sikerült Ballada egy régi nyárról is). Rekviemjében meglep az ábrázolt valóság hiteles atmoszférája, az intellektuális-lélekelemző hősábrázolás, az egyén belső világát és a szélesebb társadalmi hátteret egyaránt átfogó szerkesztésmód, amely egyensúlyba hozza a hősnő pszichikai-filozófia (élet-halál kérdéskörével kapcsolatos) és a közösséget is érintő (felelőtlenség okozta halálesettel foglalkozó) etikai problémát. Igényes írása az antológia egyik pillérének tekinthető. Mészáros Károly Ella Mari magánUgye című írása a hagyományosabb, időrendben elmondott elbeszéléstípust képviseli. Szerzője, akárcsak Kövesdi, etikai problémát vet föl: a női „tisztesség“ és a női kiszolgáltatottság problémáját feszegeti. Egy darrab .emberi sors“ ez a novella. Hősnőjének élete nem a saját akarata szerint végrehajtott tettekből, hanem az őt menthetetlenül magukkal sodró eseményekből áll össze, melyek végül is a halálát okozzák. Hogy az Ella Mari magánügye — a Kövesdiével rokon téma ellenére — nem éri el a Rekviem mélységét, az, úgy vélem, a kevésbé kiérlelt formának, a felszínesebb lélekábrázolásnak, a túlságosan is olajozottan futó cselek- ménybonyolításnaik tudható be. Mészáros László Aknamélyből árbockosárig című írásának hőse meditáló alkat: önmaga útját vizsgálja a szellem aknamélyéből az értelem távlatokat nyitó árbockosaráig. Az epikai anyagban, a novellisztikus keretben tehát egy etikai-filozófiai probléma a csomópont. Sőt: mintha az utóbbi lenne az elsődleges, mintha előbb lenne a „tétel“ s utána az inkább fiktív, semmint valós élményekből épülő cselekménysor. S ez korántsem véletlen: Mészárost kritikusként ismertük meg, aki tételekben, absztrakciókban, kategóriákban gondolkodva éppen etikai-filozófiai kiindulópontról közelíti meg az elemzett műveket. De amit elbír a kritika, a tanulmány, az alatt a novella összeroppan. Ogy érzem, adekváltabb kifejezési formája inkább az előbbi, mintsem az utóbbi.
