Irodalmi Szemle, 1973
1973/1 - Petőfi Sándor: Úti jegyzetek
lantja, hogy gondviselője nem figyel rá, lelkem elsuhant észrevételnül messzire, oda, hol nincsenek hegyek, hol halmok is alig vannak, hol a Duna omlik méltóságosan, mint Vörösmarty hőskölteményei, hol a látkör egy óriáspalota, melynek tetején a napnak gyémántcsillárja s oldalán a délibábok tükrei függenek, mikben kedvtelve szemlélik magokat gulyák és ménesek ... ide, ide szállt lelkem a Kárpátokról, az én édes hazámba, a szép alföldre! Reggel indultunk s délután értünk Lőcsére. Még aznap tovább akartunk utazni, de a város minden lova — még a postamester is — szántani volt. Ennélfogva a nap hátralevő részét a vén Lőcsében kelle töltenünk, melyben igen sok fiatal leányzó szivecskéje dobog... de nem a magyar nyelvért, s ezért, bármi szépek, sem méltók, hogy róluk többet szóljak. Amelyik leány nekem tetszeni akar, magyar legyen az telkestül testestül, különben zsebkendőjét sem emelem föl a földről, ha leesik; de az igaz magyar leányért... oh azért mindent megtennék, amit csak hősi elszántság tehet... még meg Is házasodnám. Másnap jókor reggel Késmárkra értünk, a Kárpátok tövéhez, és... esős idő volt. Egy fikarcot sem láthattunk a Kárpátokból. És mégis azt mondják, hogy Tantalus históriája mese! Hányszor van az életben, hogy mikor az ember már szinte ujja hegyével éri az almát, a sors elkapja tőle s fügét mutat! Délelőtt meglátogattam Kerényivel Hunfalvy Pált, a tanítványaitól általánosan szeretett professzort... ezt azért ‘hozom föl, mert oly ritkaság, mint most nálunk a józan és becsületes kritikus. Megnéztük Tököly várát, melynek még legépebb része a kápolna, bár ebben is már hanyatt fordulva hevernek a földön a szentek és angyalok; szegények! Délután borozni és sonkázni mentünk egy nyugpénzes kapitányhoz, ki Eperjestől idáig velünk jött a gyorsszekeren, és aki igen derék, jóravaló ember. Ezen sonkázás et compagnie-nak tulajdonítsa a tisztelt tanuló ifjúság, hogy este — midőn zenével volt szíves megtisztelni bennünket — mind Kerényl, mind én oly klasszice szónokoltuk el köszönetünket, hogy Gaal Obscurides Simpliciusa ránk is elmondhatta volna: ezek sem tanulták Quintilianust vagy Cicerót de oratore. Nagyon resteltem a históriát, hogy csa'k egy napomat szántam Késmárknak, s akkor sem láthattam az eső miatt a Kárpátokat onnan, ahonnan legjobban láthatni. Azonban szerencsémre másnap reggel korán Indultunk: ott feküdt még a Tátra egész pompájában, mint valami alvó szép leány, ki álmában lehányta takaróját, mely bájait leplezte. Gyönyörittasan szemléltem egy darabig ... mert aztán fölriadt — tán a kocsizörgésre — s mintegy elszégyenülve burkolta magát ködpaplanába... a Tátra... a szép leány. Azért siettem el Késmárktól Iglóra — a szenesi 16 város egyikébe — mert van ott egy család, mely engem már rég kívánt ismerni s én azt viszont. Kedves, patriarchalis család! nem foglak én elfelejteni téged. Nem fogom én elfelejteni az öreg családapát, ki magában két világrész: Európa és Amerika; ősz feje a megvénült bölcs Európa, szive pedig a fiatal Amerika, hol végtelen őserdők zöldülnek, az életkedv és remények erdői; nem fogom elfelejteni a családanyát, ki egyszerű és jó, mint az én anyám.. és nem fogom elfelejteni gyermekeiket, miként nem a fának lombjait, melynek árnyékában oly édesen pihentem. És vannak még többen Iglón, kik céljokat érték, ha az volt céljok, hogy örökre emlékezetessé tegyék ott-mulatásom idejét, mi három hétig tartott. Három hetet töltöttem Iglón, melynek lakói s tájéka egyaránt gyönyörködtettek. A Kárpátok egészen oda látszanak, de ottlétem alatt tán sohasem álltak köd- vagy felhőtlenül; s e derű-borúban úgy tetszettek nekem, mintha volnának a természet oltára s a felhő és köd körülötte a tömjénfüst. Kissé ködös reggel volt, mikor Iglóról elindultam Rozsnyó felé. Vissza-visszanéztem a Kárpátokra . .. alig látszottak a homályban ... szinte nem tudtam: képzelet-e vagy való? . .. mint mikor emberekkel találkoztunk, kiket álmunkban láttunk-e? vagy csakugyan régi ismerőseink-e? nem tudjuk. Végre eltűntek előlem, mert magas bércek határtalan fenyvesei közé jutottam. Szépek azok a fenyők, amint a szellő rengeti sötét melancholikus lombjaikat, míg köztök a madarak vigan fecsegnek; olyanok mint valami szomorú barna leányka, kit vigasztalnak, s ki fejrázva válaszol bágyadt mosollyal:
