Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Költészetünk kisantológiája
Mikola Anikó Reszeli Ferenc a harcos éneke Ű, Föld, hatalmas ősapáin, adj hosszú életet és tagjaimnak duzzadó erőt, hogy hadba szállva sok lovat ejtsek zsákmányul, és ellenfelem megemlegesse íjamat. De békét hogyha oszt kezed, földemre édes, nyugtató időt hozol, vigyázz rám, hogy harag ne férkőzzék szívembe. Adj nyugvást szónak, harci kedvnek, s a mérget vedd el mindenek előtt. Hadd tudjam meg, mit ér az ének tiszta forrása, mely áldást növesztő asszonyom ajkán fakad, amíg kis harcosom, fiam, cipónyi magzatom testét hordozza nagy hasában. Szavam virágként érje, meg ne sértse, hűsítő záporként altassa énekem. 0, Föld, adj hosszú életet s nyugvást a fegyveremnek, hogy ringató karom csupán kettőjüké legyen. öregapám harangszóból faragtad az estet és forgácsánál melengetted felsebzett öklödet tizenháromszor öltek meg aradon a gamala szakadékába ötezerszer vetetted magad életed utolsó ötezer reggelén rengeteg sírban vagy te eltemetve rengeteg toronyban te vagy a harang ébenfa nyelvű kőrisfa-harang ki úgy szólsz mégis mint a sárgaréz kiből ágyút nem tudtak önteni ragyogsz a föld alatt gyantaillatú szirom, erdők szerzetese — bejáró remete-szerszámaid rozsdája is ragyog és te nem leszel kő sem oszladó hús soha föld és koporsó korhad el fölötted fejfa virág hervad de tetemed fa lesz és tetemed fa már sírodnál három évgyűrűt számolok rügyet nem hajtasz bogyót gyümölcsöt nem teremsz úgy vagy fa mint anyag és törvény nem fog soha hamu füst így nem lehetsz — egyetlen anyag — megmaradtál élsz és uralod emlékeimet fejszéd az égbe vágva fúród a holdban áll és siklik gyalud a szürke horizonton mely kékül s nyelve alól csillagforgács pereg nevelőapjával összetéveszt jézus de a te apád nem volt jákob és hét gyereket nemzett téged meg ácsnak adott ősz van apró lángok közt sírodnál dermedek nemsokára elkezded fűrészeddel a fagyos felhőket aprítani csupán azért hogy dolgozz mert így szoktad meg itt a földön hetvennégy éven át most még csak könnyed szemerkél az ősanyagot siratod a fát aztán fehér fűrészport szórsz hónapokon át aztán a verejtéked mely mindig kellett s kell is majd a földnek aztán sírodnál majd négy évgyűrűt számolok de egyszer ez is véget ér nem a te feltámadásod nem a te elkorhadásod — saját halálom vet majd ennek véget addig is élsz és uralod emlékeimet (1972) Az Ostromlétra (1972) című kötetből
