Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Költészetünk kisantológiája

Tőzsér

Arpád

mogorva

csillag

Cselényi

László

ballada

Apám, odalenn hideg lehet, mert eres testedből iagyrózsák nyílnak, koszorúvázak, csontfehér füvek. Hogy bírod itt ki, mogorva csillag?

A vasárnaptól féltél, míg éltél, ünneplőben, mint más, ki se bírtad. Fekszel most tisztán, szénfeketében.

Hogy bírod így ki, mogorva csillag? Sosem láttalak csendben megülni. Tömörülő fák, zegzúg kőjurták, hangtalan érő szürke ércek közt,

izzadó sók közt most mi a munkád? Isten-kezedet de sokat néztem: cirkula cikkan, szíjak siratnak, lefittyen ujjad, hegyes a csontvég. Hiszem is, nem is síri nyugalmad.

Te úgy dolgoztál, ahogy a fák is csak nőni tudnak, a patak folyni.

Nem volt meg benned a derűs többlet: sosem tanultál meg mosolyogni. Sosem nótáztál, táncod se láttam. Csodált a gyermek,

megért a férfi:

Azt hitted, hogy a családodért élsz, de nem is tudtál magadnak élni. Mogorva csillag, apám, bocsáss meg, bocsásd meg zordon kegyetlenségem, de hogyha téged beszéllek, mondom magam is, a te életed élem.

Az lettem én is, mogorva csillag, testem parancsol Írnom, elégnem, víg ösztönökkel nem szaporodtam. Apám, örököd nehéz, de élem.

A mogorva csillag (1963)

című kötetből

Vártalak, nem jöttél, karjába ölelt a bánat, kígyóként fonódott körém, és szivem a vágy meglebbeniette, mint a szél zörgeti az ágat éjjel, és éreztem, körülöttem már a fák megindulnak, siklik alólam a föld is, minden száll fel az égnek, vad szikrákat izzad az űr, villamos atomGk cikáznak, s már semmi nincsen, csak árva testem lebeg a térben egyedül.

Mi vagyok én, hogy így játszanak vélem az árnyak, görgetnek, mint a szél söpri a port az úton?

Mért van az, hogy az én sejtjeim ennyire fájnak, ha megjön az éj? Mért fáj a magány? Nem tudom. Emlékszem, szél zörgött akkor is, zúgtak a nyárfák, margaréták nyíltak, habszínben ömlött az ég, mikor jöttél, s tudtam, nemcsak én, a rét is várt rád, a nád közt a tó is megcsillogtatta színét.

Érted én megtennék mindent, ha jönnél, még most is, hiszen testvéreim nékem fenn a csillagok.

S ha az ősz karjaiba dőlnénk, hát tán még ott is a kezed fognám csak, tudván, hogy boldog vagyok.

De így, ily céltalan olyan rossz várni a semmit, a fákon csilingel, mint harng, a sok levél.

Ez már az ősz. Olyan jó lenne valamit tenni, gondolom, de csak a bánat ölel körül, s hideg az éj.

Keselylábú csikókorom (1961)