Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (III.)

legalább tudatban, mondhatnánk lélekben együvé tartozzon. Az egyfaluba tartozás a szükségből bekövetkező együttélést is könnyűvé tette: ismerősök és rokonok jobban elviselik egymást és segítenek egymáson. A mi menekültcsoportunk is néhány nap alatt berendezkedett, az asszonyok sorban főztek egy rendbe hozott rakott tűzhelyen, később kenyeret is sütöttek a falubélieknél, ám leginkább sok-sok krumplit ettünk, minden formában elkészítve. Ó, a parasztember jól bírja a nélkülözést, mintha még mindig messzi jobbágyőseinek az igénytelensége és alázata élne benne. A sors kellemetlen fordulatait is jól bírja a parasztderék, súlyuk alatt meghajlik, de nem törik el, és az első alkalommal újra felegyenesedik, hogy tanúságát adja gazdája életerejének.

Március végén hazamehettünk, ez azonban nem volt egyszerű. A front valahol Pozsony környékén morajlott, így hát nem voltak már a számunkra gyors katonalovak. A gazdáknál ugyan akadt elvétve egy-egy lesoványodott ló, de ezek most egyszerre nagyon kapósak lettek, s a hazameneteli sorrendjét a lehetőségekhez kellett szabni. Többen hazamentek már, amikor mi sorra kerültünk, és hazaindultunk egy kölcsönzött, felemás pár lóval. A szekérkaraván most ritkább és egyenletesebb volt, a ragyogó tavaszban lassan is haladt, mert nem kellett futnia, s a gazdák kímélték a lovakat, vetéshez tartalékolták az erejüket. Az emberek emiatt inkább a szekér mellett gyalogoltak, vidorabban nézegettek a napsütésbe, és nem fáradtak el a hosszú gyaloglásban. Az út mellett még csupaszon és füstösen hevertek a háborús roncsok: kilőtt ágyúk, felrobbant és kiégett tankok, összeroncsolt gépkocsik. Közeli és mégis valószínűtlen torzóknak tűntek a szép időben. Egy szétrombolt harckocsi lánctalpai annyira beleragadtak az úttest anyagába, hogy éppen csak kilátszottak belőle, alig zötyögtették meg a szekér kerekeit, s a sárral tömött, rovátkás acéltestek olyanok voltak, mint egy óriási csontváz agyagrétegek alól elővicsorgó fogai.

így mentünk egész nap, késő délután értünk haza. Az utolsó dombtetőre érve, amely már a falut övező dombkoszorú része volt, elfogott az izgalom. Mit találunk otthon? Feltűntek a távolban a hajiokok, az alvég szélső házai, s a falu felett olyan mozdulatlan és békés volt a levegő, mintha egyetlen lakója sem tartózkodna benne, csak az akácfák zsenge hirtelenzöldje jelzett életet. Talán bombázták is a falut a németek! De nem sok változás történt. A házak berendezésével, a bútorokkal ugyan gazdálkodott a katonaság, de a házak álltak, s a kapuk tárva-nyitva nézték az utcát, mintha lakóit várná az üres falu. Az alsóházunkban szovjet tisztek laktak, itt a bútorok is a helyükön maradtak, a felső ház bútorzatát azonban a színbe rakva találtuk meg. A szobák talaját vastag szalmaréteg borította, a gyalogság fekvőhelye, néhány kézigránátot és töltényeket találtunk benne. Más házaknál a bútort átvitték a szomszédba vagy még tovább; hordók, szekerek és lószerszámok maradtak az udvarokon, és a határ tele volt hadfelszerelési anyagokkal — telefonhuzalokkal, ládákkal, petróleumos hordókkal és robbanóanyaggal, deszkával és a fedezéképítéshez szükséges gömbfákkal. A Berekalja szőlő mellett a dombtetőn, amely messzi nyugatra tekint a Garam felé, gigászi építőmunka eredményeit hagyták maguk mögött az előnyomuló frontcsapatok, főhadiszállás vagy hadseregcsoport-állás lehetett itt, talán éppen magának Malinovszkij marsallnak figyelő-állása. Több tucatnyi, tizenöt-húsz méter mély bunkerból állt, olyan vastag szálfenyőkkel befedve, amilyeneket mifelénk látni sem lehet. Szétbontásukkal — hetekig tartó kemény munka volt — óriási mennyiségű faanyagot szereztek a földek gazdái ezen a területen. Az általános gyűjtögetés korszaka kezdődött, a lakosság egymás udvarában és kertjében járva kereste ingóságait. S közben a katonaság felszereléséből visszamaradt szerszámokat, műszereket és egyéb felhasználható anyagokat is hazavitték. „Szajréztak“. Legértékesebbnek a lószerszámok, a hordók, kádak és a szekerek mutatkoztak, a nép már újra holnapi termelőmunkájára gondolt. A magán- tulajdon fogalma relatívvá vált, az értékek elsőbbségi joga azé volt, aki megtalálta őket. S aki hamarább érkezett, az többet gyűjtött; ma is beszélnek még padlásokról, ahol három-négy szétszedett parasztszekér porosodik, melyekre már soha többé nem lesz szükség, mert azóta a lovak is eltűntek a faluból. És ki tudná, mi minden került így fel a padlásokra olyan meggondolás alapján, hogy jó lesz még valamire valamikor, és azóta sem került le onnan, mert semmire nem való már, ott marad, míg össze nem omlanak a házak, ott porosodnak a „szajré“ tárgyai, mint egy letűnt világ fölöslegessé vált, gyámoltalan kellékei.

(Következik: A parasztközösség)