Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (III.)

Akkor reggel furcsa és változatos járműáradat , indult el kelet felé. Zömével vasalt katonaszekerek, jól táplált lovakkal és puskás kocsissal, de a szekéren púposodő fehér ágynemű tetején fekete nagykendős asszony ült, gyerekekkel. Sovány parasztlovak is voltak a menetben, ropogó Inakkal feszültek az istrángnak, gubancos szőrükről és bordákkal csíkozott oldalukról lerítt a nyomor és a takarmányhiány. De az elkeseredett emberek még egy-két tehenet is befogtak holmi könnyű lőcsöskocsi elé, nem járomba fogták őket, hanem lóhámba bújtatták, s a gazda többet segített a kocsi haladásán a vállával, mint a jámbor tehénkék, de így is haladtak lassan, nehézkesen, s a gyors ketonaszekerek sorra kikerülték őket. Bátyus asszonyok is mentek a menetben, mintha piro§ csíkos, háziszőttes abroszban szénát vinnének, és teheneket vezettek láncon; kucsmás férfiak kétkerekű taligát (kárét) húztak; csikorgó hó volt és narancsszínű, dermedt téli nap meredt az égen a menet felett. Az út síkos, a terep nehéz, parton fel, dombon le, egyre erdők között, egyre komorabb és ismeretlenebb táj felé. A déli falvak — Nemesoroszi, Kis- és Nagypeszek, Tergenye — s a nyugatra eső Garamszentgyörgy lakói közül az első napon sokan csak a mi erdőségeinkig jutottak el, napszálltakor tanyát vertek, a szekér alá húzódtak, és ott éjszakáztak a fagyban, hogy útjukat másnap tovább folytassák. Szántót már nem ilakoltatták ki, itt többen lemaradtak az ismerőseiknél, rokonaiknál, Magyaradon is elszállásoltak néhány menekülő családot, de a többség tovább vonult kelet felé. A derékhad huszonöt-harminc kilométert futott a világba, egészen Szalatnyáig és Palástig. A nagyanyám, apám Zsófi húgával és unokatestvéreimmel egy másik katonaszekérrel, a Citrom tehenünket is vezetve, Apátmaróton maradtak János bácsiéknál. A maróti „rokonság“ a szűkös, háborús időkben egy hónapig etette a Citromot és részben nagyanyámékat is. Velünk

— anyámmal, az öcsémmel és velem (apámat elvitték lövészárkot ásni, így nem jött velünk) — egészen Palástig rohant a katonaszekér, a gyors katonalovak sorra kielőzték és maguk mögött hagyták a lassú vagy az árokba csúszó járműveket, de így is sötét este lett, mire megérkeztünk. „A kapitány azt mondta, messzire vigyelek, itt biztonságban lesztek, mama!“ mondta anyámnak a kocsis, egy orosz paraszt. Kezet rázott, és visszaindult az éjszakában, reggelre ha a falunkba ért.

Minket az üres tanítólakásban szállásoltak el a falu elöljárói, hat más gyarmati családdal együtt. Az idegen udvarban először csak azt láttuk, hogy az épület repesz- daraboktól lyuggatott, s az ablakai be vannak deszkázva. Másnap aztán azt Is megláttuk, hogy a nagy kopott ház tetejét aknacsapódások rongálták meg, az összetört cserepek alól szürkén derengtek elő a tetőszerkezet födémrúdjai és párhuzamos lécei. A szobák padlóját térdig érő szemétréteg borította: nyirkos szalma, csontok és állatbőrök meg tépett papírok, csizmáink alatt fülsértőén ropogott a légnyomás kiverte ablaküveg. A homályos szobasarkak vizelettől és ürüléktől bűzlöttek. Az asszonyok megálltak a szoba ajtajában, szétnéztek, aztán sorban elhelyezkedtek, anyám az udvar felőli oldalon foglalt el egy sarkot, a pislákoló viharlámpa fénye mellett egy lécdarabbal megtisztította a szeméttől, összegyűrt papírdarabbal a törmeléket is elsöpörte, s leterítette a szürke padióra a kisebb viaszosvászon ponyvánkat, amellyel az árpa- asztagot takarták be, ha záporra állt az idő. A ponyvára zsákokat, majd pokrócokat terített, tetejükbe vászonlepedőt és dunnát; az első éjszakán ruhástól aludtunk egymás mellett, melengetve egymást.

Paláston egy hónapig éltünk. Apám néhány nap múlva talált ránk, először János bácsiékhoz ment Marótra, de érdeklődött felőlünk mindenkitől, így megtudta, hol vagyunk. Nem ő volt az egyedüli, aki a hozzátartozóit kereste akkor, a menekülés szétszórta az embereket. Hírek, értesítések jöttek és mentek szájról szájra, mert öregek maradtak el a fiataloktól, férfiemberek a családjuktól, legényfiúk a szüleiktől; kit hogyan ért az indulás ideje és hogyan haladt a nagy menetben. A széthullott közösség kereste a szálakat elveszett tagjai felé, s a híradásokat néha egészen idegen emberek hozták, ki tudná pontosan, milyen törvényszerűségek között jutott el mind- annyiunkhoz az összes hír, amely a falunk lakóira vonatkozott, hogy továbbadhassuk őket. Még a váratlan szerencsétlenségek és halálesetek híre vagy az elhagyott falura a katonaság elhelyezkedésére vonatkozó elszórt információk is így terjedtek el. Néhányan jártak otthon, és hírül hozták, hogy rengeteg katona él a faluban, óriási hadianyagszállítások folynak, és német hadifoglyok ássák a lövészárkokat. A falu- közösség — ősi törvényeinek engedelmeskedve — szétszórtan is arra törekedett, hogy