Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (III.)

elnyűhetetlen életerejével mindezt átvészelte volna, a front azonban léte alapjaiban rendítette meg. Az őtvonuló hadseregek nyomában járó pusztulás, az értékek megsemmisülése és a törvényerejű szokások váratlan hiábavalósága, felborulása lassan a belenyugvás, a sorsfordulóba való beletörődés állapotát érlelték a parasztlelkekben. Napról napra tudomásul kellett venniük, hogy sokéves munkájuk eredményei, öröknek hitt értékei nagyon is mulaindők és esetlegesek, szoros és bensőséges faluközösségük biztonsága ingatag. A háborús beadási kötelezettségek közvetlen rekviráláso'kká fajulták, egyre gyakrabban kellett hadifuvarba menni a hadseregek részére, lövészárkot ásni, tehéncsordákat, juhnyájakat terelni, melyeket a visszavonuló németek hajtottak magukkal. A férfiak néha napokig távol voltak, de visszajöttek. Mintha mindez csak az igazi nagy megrendülésekre való készülődés lett volna, az egzisztenciális talajvesztés felé vezető út, lejtő a teljes parasztcsőd felé. Az első alapvető megrendülést akkor élte át a falu, amikor a mozgófront katonái egy éjszaka összeszedték a lovakat. Éjféltájban történt, váratlanul, senki nem volt rá felkészülve, a lovak az istállókban álltak, megszokott nyugalommal ropogtatták az árpaszalmát, de másnap már a házak elől nézték a gazdák, ahogy vezették végig a lovakat a falun. Úgy tűnt fel, a mi lovaink még egyszer visszanézték az ismert kapuk felé. Talán mások is így látták az ő lovaikat, nem tudom, de meglehet; anyám erősen állította, hogy a Madár csikaja valóban visszanézett és nyerített is, mintha búcsúzna tőlünk. Sosem 'láttuk többé a lovakat, bizonyára ott maradtak kidülledt szemekkel és vicsorgó fogakkal, felpuffadva az árokpartokon, a háború országútjain. A front továbbhúzódott, majd a Garam vonalán megállapodott, alig akadt utána valamirevaló ló a faluban. És attól eltekintve, hogy a gyakori bombázások nyitva tartották a legfontosabb kérdést: megmaradunk-e?... ki éli túl közülünk a háborút? a jövő mindenképpen kilátástalannak mutatkozott; mi lesz lovak nélkül velünk? Honnan szerzünk új lovakat az elveszítettek helyett? A fiatal .gazdaarcokon — apámén is — ékkor mélyültek el az első barázdák. Mert akármennyire is sötét és a perc értékeit hangsúlyozó a jelen, a parasztgondolkodás főtémája a holnap, a jövő: aratáskor, csépléskor már az őszi vetést mérlegeli a gazda képzelete. S ha szántani és vetni nem lehet, kilátástalan a jövő. Márpedig ló nélkül nem lehet sem szántani, sem vetni. Nagyon-nagyon régen nem szántottak már tehenekkel a falunkban, akinek földje volt, az lovat szerzett magának, még az ökröket sem fogadták el igazából nálunk teherhúzóként, a dim'bes-dombos határban a ló a megbízható segítőtárs. S mikor egyszerre elvesztette lóállományát a falu, s körülöttünk a háború a lovak szörnyű pusztulásának apokaliptikus képét mutatta meg, sokan nem tudtak másra gondolni, mint hogy ők már a gazdaságuk helyzetét a saját erejükből nem rendezik.

De ez még nem volt minden. Március elején a nagy tavaszi offenzívára készülő szovjet hadvezetőség elrendelte a Garam keleti partján fekvő falvak kiürítését. A frontvonalba eső települések kiürítése régi keletű és gyakran alkalmazott háborús intézkedés, amely egyaránt történik a hadműveiletek sikere meg a civil lakosság védelme érdekében. De a Garam mente hasonló eseményt nagyon-nagyon régóta nem élt át, a vidékre évszázadok óta a helyhezkötöttség és a házak, földek nemzedékről nemzedékre való öröklésének a nyugalma telepedett. A háború ekkor rendítette meg alapjaiban a parasztvilágot, előkészítve mintegy a később következő, állandó rengésekre és a szövetkezetesítésre, amelyből az új parasztélet csírái hajtottak ki. A falu kiürítése azt jelentette, hogy a legszükségesebb élelem és ruházat kivételével mindenüket ott hagyták az emberek: a házat, a berendezést és a megmaradt állatállományt. De még csak nem is ezek voltak a leglényegesebb dolgok, amelyeket az emberek maguk mögött hagytak, nem a vagyontárgyak és ingóságok bizonytalan sorsa rendítette meg őket, hanem a visszadobottság érzésének szívet markoló nyugtalansága és az örökölt biz ■ tonságérzet elvesztése. Nem hiába nevezte el a táj lakossága ezt az utat „menekülésinek

— a magábazárkózottságből látszólag kimozdíthatatlan paraszttudat fordult ki ekkor a nyugalmából és örmönmaga elől menekült. Külső okok közrejátszásával bár, de egyre növekvő belső 'bizonytalanságérzetétől telve futott neki a világnak, és elkezdte önnön halódásának alig egy évtizedes folyamatát. Ez történt a parasztvilággal: évszázadok óta egyedüli értelmesnek és lehetségesnek elfogadott életvitel és értékrend robbant fel, alakult át és veszett lassú feledésbe alig egy fél emberöltő alatt.