Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (III.)
nem voltak ismert mesélői, s az esti beszélgetések során a személyes élmények, tehát a konkrét valóság eseményei említődtek fel. Talán a gyakorlatias parasztész és képzelet nem becsülte a fantázia szülte, irreális mesevilágot? Mert azért a mesemondásra lett volna elég alkalom: a téli estéken kukoricát morzsolva, vagy famozsárban törve a sót disznótor előtt, káposztát gyalulva vagy egyszerűen csak szőraikozva-beszélgetve sok szó esett a világ dolgairól, de mindig megtörtént, igaz esetek hangzottak el, legfeljebb az elbeszélő stílusa tartalmazta a mesévé komponálás elemeit. Nincs erre más magyarázat: a józan paraszttudat nem becsülte vagy nem igényelte a mese korlátlan szárnyalását és csodavilágát. Túlságosan kötötte a föld ahhoz, hogy gondja elől a valótlanságokba meneküljön. A nyers valóságra támaszkodva élt, s csak úgy élhetett meg, ha reálisan ítél, s tartózkodik a varázslatok hamis valóságától. De még ha nagy néha hallottam is mesét, az is a kiskanászről szólt és nem királyokról meg hercegekről, később meg a János vitézről. Ha földöntúli dolgot akart valaki, ott volt számára a biblia és Isten. A világlátáson és kalandos élményeken túl a katonaság az emberi kapcsolatok szövevényében is jelentős szerepet töltött be. Nagyapám valahol az Isonzó mellett vagy talán a boszniai (bosnyák) hegyekben egy életre szóló katonabarátságot kötött az apátmaróti Ján M.-mel, vagyis János bácsival. Rendkívüli és a vidékemre jellemző, szinte rokoni kapcsolat született ebből a katonabarátságból. A nagyapám magyar paraszt volt, János bácsi szlovák, a felesége, Marka néni szlovák gazdasszony, a nagyanyám magyar. János bácsi jól beszélt magyarul, nagyapám törte a szlovák nyelvet, Marka néni törte a magyar nyelvet, öregmama csak magyarul beszélt. Kamaszkorában apám hozzájuk ment egy időre szlovákul tanulni — „tót szót tanónyi“ —, Marka, az ő lányuk meg hozzánk jött magyarul tanulni; a két volt frontkatona nyelvtanulás, környezettanulmányozás és tapasztalatszerzés végett kicserélte egy időre a gyerekeit. A munkával kapcsolatos tennivalók ugyanazok voltak mindkét faluban, és jórészt a szokások és erkölcsök is megfeleltek egymásnak, hiszen mindkettő parasztvilág volt, s ez megszüntette az egyedüli objektív akadályt, a nyelvi különbözőséget. Ilymódon tanulni szlovákul általános módszer volt akkor a falunkban, és a paraszti mentalitás ezt nemcsak megengedte, de elő is segítette. Az előítéletmentes és gyakorlatias parasztész hamar felismerte, hogy a szlovák nyelv tudása érvényesülési lehetőség és egyben erkölcsi pozitívum. A népben élő természetes kíváncsiság és kapcsolattermtési szándék így kereste a közös sorstársakat a világban, hogy általuk önmagát is gazdagítsa. S talán azt is gondolhatták a gazdák, hogy ha már ők nehezen értetik is meg magukat a közeli, de idegen szomszédokkal, legalább a fiaik előtt ne legyenek nyelvi akadályai a közeledésnek. „A paraszt sohasem lehet nacionalista a szó mai értelmében. Sem az egybetartozó csoport uralmát megvalósító nemzettel, sem a vérségi szálakkal összefüggő fajjal nem érez közösséget. A nemzet alatt él, nem érdekli az, bogy milyen vitákat folytatnak a feje fölött s ha háborúba szólítja az elmérgesedett ellentét, megy, de nem érti, miért, csak azt tudja, mennie kell. Fajnak pedig bizonyára a legtisztább vérű, mert állandóan egy helyben lakván, legkevesebbet keveredett, azonban ezt nem is tudja, vagy ha igen, akkor sem tulajdonít különös fontosságot neki.“ így vélekedik Erdei Ferenc a paraszt nyelvi-nemzeti érzéséről, s igazat adunk neki. 2. 1. Menekülés A Garam mente parasztvilágát a front rendítette meg alapjaiban. Nem pusztította el, de olyan tapasztalatokra tanította és olyan helyzetek elé állította, amelyekkel nagyon-nagyon régóta nem találkozott. Az első világháború idején is nehéz helyzetbe került a falu, nélkülözött és szűkösen élt, emberáldozatokat hozott; majd a húszas-harmincas évek válságai során kellett összébb húznia magát, hogy megmaradjon, mikor sok gazdaság tönkrement, s a falvakban egyre-másra árveréshez doboltak. Aztán egy viszonylagos konjunktúra után a második világháború évei hozták a kényszerbeadásokat, az egyre hiányosabb áruellátást, a jegyrendszert, s a falu egyre több terhet viselt egyre kevesebb ellenértékért, de megingathatatlan alapjaival és
