Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Költészetünk kisantolőgiája

Csontos Vilmos

Simkó Margit

ének egy kormos fáról

Megidézlek, Pinszk, fekete város,

Mocsaraidat s magas töltésed,

Golyóvert, csonka tornyodra nézek Hátamat vetve egy kormos fához.

Kétnapi éhség lopta lábam Izmaiba a gyengeséget.

Erőt sejtek e kormos fában:

Arra eszméltet, hogy még élek.

A töltés mentén autóroncsok —

Társaimnak most kényszerű fekhely.

Szél süvölt, hóra hordja a kormot,

S pihenünk állig gombolt köpenyben. Mellettünk rokkant „Tigris“ nyekken Társa láncára kötve — láttam Ma a hajnali szürkületben Dög rokonait a mocsárban.

Arcomra fáradt napsugár téved,

És a kormos fa álomba ringat.

Osztagai az élelmezésnek Megpúpozzák a kocsijainkat.

Kenyerek gurulnak, nagy, kerek Cipók hazai csomagokból.

Repülő csap ránk, s felébredek,

Futok feketén a koromtól.

Megidézlek, Pinszk, fekete város.

Tőled azóta messzire értem.

Mért kellett akkor egy kormos fához Hátamat vetni, még ma sem értem.

S nem értették, kik ottmaradtak A mocsárban s a töltésszélen.

— Haj, akik küldtek, nagyon becsaptak,

S hogy ott voltunk, jaj, micsoda szégyen!

Az Oj szerelem (1966) című kötetből

egy boldog ember

Az én szobácskám oly modern, kérem, öt négyzetméter, ha jól megmérem. Benne egy ágy, egy polc, kicsi forma, asztal, írógép, hat fűtőborda.

meg a rádióm. Oly modern, kérem, alig húsz centi, ha jól megmérem.

Bár néha krákog, néha szabotál, ha szól, az egész világ muzsikál.

A könyvespolc is oly modern, kérem, tíz könyvre futja, ha jól megmérem. De előtte mindennap meghajolok, kik írták, holtan is halhatatlanok.

Hogy ne felejtsem, a szívem, kérem, alig ökölnyi, ha jól megmérem.

Fel sem foghatom, hogy fér el benne annyi sok öröm és jaj egyszerre.

Antennaerdő a kertem, kérem, tőszomszédom a vén nap az égen, néha meghív, s én felmegyek bátran, aztán elmondom, onnan mit láttam.

Szeretlek élet (1957)