Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág (III.)
Duba Gyula 6. Határvidék Hontfüzesgyarmat tájban való elhelyezkedésére és határára az átmenetek jellemzőek. A 3800 katasztrális holdnyl határ fele síkság, a másik fele dombvidék és ott, ahol a lapály eléri a dombok lábát, terül el a falu. Déli és nyugati irányban nyitott a táj, északra és keletre gömbölyű dombok karéja állja a tekintet útját. Nagyobb tájegységet véve figyelembe, úgy is értékelhetjük az átmeneti jelleget, hogy a síkság felé törekvő északi hegyek, melyek alsó nyúlványai nem messze Léva mögött ülnek, egyre szelídülő dombujjaikkal előrenyúlva éppen itt egyeznek ki a lapállyal. Az erdők is hasonlóképpen tesznek: a komor tölgy- és fenyőrengetegek hozzánk érve kedélyes lomblevelű cserjésekké, irtványokká és szálerdőkké szelídülnek, valódi erdők még, de már nem igazi rengetegek, hanem csupán áttekinthető és barátságos lomberdők. Részei a határunknak, de nem egyedülálló jellegzetességei, nem vegetációjának meghatározói, csupán vesszőkeresők, gombázók portyázóhelyei. Nyúl, róka és őz állandó lakójuk, de lám, a szarvasok már csak nászuk idején látogatják meg, esetleg télre is maradnak a vágások cserjéseiben, de tavasszal, borjazni és utódokat nevelni elvándorolnak észak és kelet felé, nem állandó lakói a tájnak. S a vaddisznók is csak akkor jelennek meg, ha az erdő övezte dombok oldalán kukoricások húzódnak, igen, a zsenge csemegére eljönnek a vaddús vidékek ösztövér kocái és magányos kanjai, de tartósan nem telepednek meg errefelé, portyáznak csupán. Nem nyújt számukra elég védelmet a gyarmati „rengeteg“. Ám még így is jelentősek a határnak ezek az erdős-dombos részei, mert egyértelműen meghatározzák a paraszttudatot és az életmódot: fát jelentenek, bőségesen. Tüzelőnek, szerszámnak, épületanyagnak. Az emberek ösztönvilágában benne él a fa, az erdő. Földijeim ebben különböznek a síkvidékek lakóitól: ismerik az erdő vegetációját, s lemérhetik rajta a természeti változások lényegét, hozzá igazodhatnak és hasznot húzhatnak belőle. De az igazi hegyvidékiektől is különböznek, mégpedig azáltal, hogy életadó elemük és munkájuk tárgya a síkság s a domboldalak fekete földje és agyagtalaja. Ám még így is hatnak életvitelükre az erdők, mert kissé a gyűjtögető életmódra adnak lehetőséget, s földijeim így gondolkodásmódjukban, gyakorlati értékrendjükben és táplálkozásukban — még ha öntudatlanul is — gazdagabb kapcsolatot tartanak fenn az emberiség őskorát szimbolizáló természettel. A dombok meg a munkatapasztalatokra vannak hatással: parton fel és le bonyolultabb a szekerezés, a szántás és vetés erősebb lovakat és igényesebb paraszti szaktudást kíván. Kimerítőbb is itt a munka, bonyolultabb és sokrétűbb. A jó lő értéke és jelentősége megnő, elengedhetetlen, hogy a gazda ismerje lovai teljesítőképességét, s így teljesen megbízhasson bennük. Apám egyik büszkesége az volt, ha az erdőben a fával megrakott és sárba-vízmosásba süllyedt idegen szekér elé befoghatta a lovait, s kihúzatta a meg- mozdíihatatlannak látszó járművet. De — tovább elemezve a felemás vidéknek az emberekre gyakorolt hatását — tudatosítanunk kell azt is, hogy a domboldalak gyümölcsfákat, szőlőt, s társadalmi eseményként szüretet, meg saját bort, borpincét (hajiokot) is jelentettek, ami a szórakozás újabb közösségi formáját, a pincézést, a borozás közbeni csendes beszélgetést és az alkalmi megvendégelést — „gyüjjön be égy pohárra!“ — hozta magával. A hajlókban szokás és Íratlan kötelesség volt megkínálni egymást, de még azokat is,akiknek nem volt szőlőjük s így boruk. Nem tartotta be mindenki, de aki szívesen invitálta meg egy pohár borra az embereket, az tiszteletben részesült érte. A hordók tisztántartása és a bor kezelése tágította a parasztember vajúdó pwrw&z tvi lúg
