Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Költészetünk kisantológiája
Hallgatózik, mint az utóbbi évek éjszakáin annyiszor. Leste a bejárati ajtó csöndes nyílását, hallgatta az előszoba kövén koppanó lépteket. Sokszor hiába leste, néha mégsem hiába, de most, ezután már soha többé nem simul a bejárati ajtó kilincsére a férje keze, nem hangzanak föl léptei az előszobában, nem eszi jóízűen a főztjét, soha többé ... Hajnalodik. Valahol messze, keleten nemsokára felkél a nap, bíborba öltözteti a világot, de őt már nem érdeklik a hajnali színek ... Vagy mégis? ez itt a város, ahol én születtem Az O-kapunál álltam. Köd szitált. Köröttem sereg éber alabárdos, a völgy ölén alvóra tért a Város, mikor a strázsa, hallom, álljt kiált. Díszes batár jött, címeres, födött. Kis szőke lány ült benne, elmerengő, karcsú kezében könnyű csipkekendő, sápadtan ült a függönyök mögött. Megszólítottam. Túl a városon csapatnyi nyirkos, vértelen kísértet járja a táncot, imbolygó lidércek, ne menjen arra, szép kisasszonyom! Hajnal rózsás órája messze még. s a kőfal mögött riadt varjúszárnyak: az Omodék holt lelkei tusáznak, szálljon ki hát és nyújtsa kis kezét. Ez város itt, én majd megmutatom: ez itt a Város, ahol én születtem. S megindultunk szép csöndesen mi ketten az éjbetűnő ódon utakon. Ez itt a Dóm. Tornyait Cselebi Isa ben Mirjam — neve legyen áldva — hetven temérdek templomának látta: hetven huri kedveskedjék neki! Ez ócska házban, mely most oly kopott, pengette lantját sok-sok holdas estjén szerelmes lantos Tinódi Sebestyén, s szépasszonyok hajáról álmodott. Vagy bús csatákról sírt a húr talán, míg harmat hullt az árnyas éjszakából, haris dalolt a kerti körtefáról, s rőt fény vibrált a hold nagy udvarán. Piactér táján Simplicius deák tört lovag-lándzsát, hogyha hozta kedve, Rácz Olivér s estére térve csóktól részegedve hallgatta mélán törökslp dalát, miközben bent, a szála mélyin, ott cifralányok ropták a régi táncot: fehér nyakukban násfák, drága láncok, setét hajukban rózsaszál nyitott. Csermely-patak: itt nyert csaták után, míg lova lábát selymes hab csapdosta, prüszkölve, fújva, káromkodva mosta véres üstökét hajdan Vak Bottyán. Hóhérbástya: Czelder Orbán feje s jó Pongrácz Johannes ezres kapitány felnégyelt teste lator hóhércigány kezén vérzette köveit tele. Kővé vált élet ez a város itt, s „dy kaidé herbrig“ rozzant fogadóját, szép Brandenburgi Kata kézfogőját ma már az tudja csak, ki álmodik. Van itt aztán még sok, sok régi lom. De hűs az est és halk eső szemel: ruhája fodrát, kérem, fogja fel, s induljunk vissza, szép virágszirom. Ez hát a Város, s én a fődeák. Kőrózsás házak, hármas ablakok, kőcsipkék, bástyák, néhol vérnyomok, miért utazgat, szép hölgy, erre át? A hangja lágy volt, bánattal tele: A korzikai elől futok, vitéz, a nevem Lujza — szól és szemembe né*. — de mi legyen hát e város neve? Ez itt a Város, ahol én születtem. Neve nem fontos. Város, Messzi múltját selyemcipellős, kósza Mária Lujzák ittjárt emléke őrzi önfeledten. Kassai dalok (1958)
