Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Ján Smrek: A költő és az asszony (versrészlet)
Jún Smrek a költő és az asszony (részlet) Ötödik fejezet: Tíz év múltán Csengő hópelyhek szállnak puha szárnyon. Jóllakat s részegít a néma dallam. Lelkem magánya nem kibírhatatlan: a poézis mint mindig-édes párom lám kitartóan, hűen jár nyomomban. Egyetlen végzetem, te szép, te drága, mondd, milyen zord keservet készít mára isteni jobbod? Percek tűnnek gyorsan, s fülembe mintha furcsa hang tolulna . . . Mi surrant erre? Ködkép játszi árnya? Mint jó iránytű, úgy mozdul utána a pillantásom. S boldoggá-vidulva állok volt kedvesemmel szemtől-szembe. Véletlenek virulnak sorsom útján! Sejthettem-e, hogy iiz hosszú év múltán elém hozza önt újra a szerencse? Becézem ujjait a tenyeremben, meghat, hogy látom, hogy így visszakaptam önt, kinek fénye bennem változatlan. Ű, engedje, hogy kezét melengessem, s mert eltemetett álmom újjáéled, számhoz szorítsam, mint dércsípte rózsát, s ráüssem vágyam feltámasztó csókját.. . „Jaj, elég. Látja, sokan idenéznek —“ Nincs semmi baj. Sőt, kapóra jött éppen a sok hívatlan szem: tanúi lesznek szilaj erejű, sodró jókedvemnek, mely magasba szökik, hogy égig érjen. „Mily heves ön. Bár igaz, sok varázs van e véletlenben. S nekem külön tetszik, hogy voltaképpen nem változott semmit. A verseiben épp ilyennek láttam.“ Emlékszik rájuk? „Nagy hatással volt rám mindenik könyve. S őszintén bevallom, hogy minden leírt sorát számon tartom. Hogy miért? Talán — mert közel állt hozzám .. Lássa hát: ez a sors tragédiája! Most itt van ön, és fölpezseg a vérem, mégis Ahasvér életét kell élnem, hány csukott ajtón zörgetek hiába örök vándorként. Csábos távolokba meresztem szemem, fénylő láthatárra, mint héja, mely a zsákmányát vigyázza, de attól félek, nincs gyógyír bajomra, sosem enyhül meg szívem árvasága. Mintha ölemet megátkozták volna, mikor utolszor zártam önt karomba. Szólításomat sok-sok asszony várta, de szent hit nélkül mi haszna a csóknak? Ügy öleltem, hogy belesajdult testem, de kezem korán elhalt, elernyedtem, mert képzeteim messze kóboroltak. „Ügy tűnik, makacs káoszok feszítik a szívét. S bennem bizony kétely ébred, kinek is higgyek: ez élőbeszédnek, vagy a tollának?“ Büszkévé tesz mindig, ha azt hallom, hogy irigylik a toliam, ha hírét veszem, mennyien csodálják verseim tüzét, olthatatlan lángját. De ha valaki azt hiszi titokban, hogy könnyen elbánok a gyötrelemmel, mivel ez nekem külön kiváltságom, annak most, íme, fülébe kiáltom: én se vagyok más, mint a többi ember. Maga is kedves, kit megtaláltam, kifogta hangom legmélyebbik húrját. Igen, az én lelkem is kínok dúlják, s tán többet szenvedek, mint annyi társam, akikről köztudott, hogy élre törnek a békétlenek közt, arcuk kerekded, mégis lázító indulókat zengnek, és hős pennájuk piros vért fröcsögtet. Higgye el, némely költő készakarva mindig a pokol bugyrait idézi, forró álomként zuhognak igéi, s míg halántékát szellő simogatja s dúsan veri a tavasz áldó fénye, ő befogja a szemét és az orrát, s hogy el ne hagyja soha a komorság, a sátánt költözteti öntestébe. „Hát ilyen különleges teremtmények a költők. Egyik víg, a másik lázad, s mind rabjai az alakoskodásnak.“ Igen, mi gyakran kergetünk lidércet. Az élet nem hű mása strófáinknak. Mert ami valódi, az talmi, dőre, nehéz ihletet csiholni belőle. A költők talányok kelyhéből isznak. A képzeletnek ellentét az anyja:
