Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Lovicsek Béla: Fekete hajnal

félfára borult, és felzokogott. Néhány perc múlva lecsillapult: — Asztalon az étel, gyertek vacsorázni... Bizonytalanul lépett le a küszöbről. Részeg volt.

A sírgödör lassan megtelik földdel. Laci az anyjára néz. A fekete fátyol mögül csak a szeme fehérje villog elő. Sápadt arca elmosódik... Hát most teljesült a vágya, a rettenetes vágya: ő temeti el apát. Ugyan mit érezhet most? Valóban megnyugvást?

Az ideiglenes fejfát a sírdomb elejébe ütik. Koszorúk és virágok lepik be a friss hantokat. Az emberek szétszélednek.

— Gyere, menjünk, anyácska!

Erélyes mozdulattal rázza le magáról fiai kezét: elég erős, nem kell őt támogatni!

— Menjetek csak, én is megyek ... rögtön megyek ...

Otthon, a lakásban rend, tisztaság. Az asztalon fehér terítő, ital, poharak, egy tálon apró pogácsa, vázában virág.

— Üljetek csak le és igyatok, rögtön tálalok... Egészségetekre... Megfőztem, csak fölmelegítem és hozom ...

— Nem éhezünk, anya, ülj le és pihenj, fáradt lehetsz, ne futkározz körülöttünk.

— Hogy fáradt! Én...? Nekem a szülés meg a főzés annyit jelentett, mint másnak a kenyérszelés.

— Anya, anyácska, nem tudunk mi most enni, ilyenkor, hát nem érted, anyácska?

— De odavagytok... Igaz, a halottról vagy jót, vagy semmit... Pedig a kedvenc ételeteket főztem... Ha nem kell, hát ne egyetek... Rég volt így együtt a család, nem is emlékszem, mikor... Látjátok: apátoknak kellett meghalnia, hogy együtt lehessetek... Csak felnőttetek és szétszéledtetek. Talán meg sem ismernétek egymást, ha egy idegen városban összetalálkoznátok. Jő testvérek vagytok egyáltalán...? — Érződik, hogy erősen italos. — Akkor szerettétek egymást igazán, amikor még mind itt rezsegtetek körülöttem. Akkor jó volt... Akkor még jő volt... Most meg ahányan vagytok, annyifelé húztok, annyi külön életet éltek. Jól van ez így, gyerekeim...? Legalább igyatok, az már nem az én főztöm... — Megered a könnye. Leül oldalt egy székre. Két kidolgozott, eres keze az ölében nyugszik. Most látni csak igazán, milyen fáradt és öreg. Arca sápadt, a szeme sötét veremben ül. — Hazajött meghalni... Mégis hozzám jött meghalni... Ott, abban a fotelban ült... Kimentem a konyhába, hogy fölmelegítsem a vacsoráját. Mire visszajöttem, már nem élt... A cigarettája még ott füstölgött a két ujja közt, beleégett a bőrébe ...

Döbbent csend.

Lacit sírás fojtogatta. Zavarában és felindultságában fölhajt egy pohár pálinkát, és megszólal. Rekedtes a hangja.

— Most már csak megnyugodtál, anya?

A sápadt asszony lassan, fáradtan Lacira emeli a tekintetét: érti, hogy mire céloz a fia, hogyne értené.

— Meg, fiam, most már megnyugodtam... Igazad van, perelj csak, most örülnöm

kellene... hiszen ezt akartam, erre vágytam

__ Látod, fiam, mégse tudok dalolni,

p

edig nagyon szeretnék... nagyon szeretnék dalolni...

Sírásba fúl a hangja.

— Nyugodj meg anyácska, és ne haragudj — mondta Laci remegő szájszéllel.

— Jövőre új lakást kapunk, eljöhetsz hozzánk — mondja Karcsi. — Jól megleszünk együtt...

— Hozzánk akár holnap is eljöhetsz már — mondja Pista.

— Anya, én egyedül vagyok, és nagy a tanítói lakás, gondold meg, anyácska ...

— Nem! Ne csalogassátok — mondja Laci. — Anya itthon marad, és megvár engem, amíg leszerelek. Ugye megvársz, anyácska?

— Meg, fiam, megvárlak ...

A három fiú és a két menyecske lassan készülődik. Aztán elköszönnek és elmennek. A nagy lakásban most már csak ketten maradtak: Laci meg ő. De reggel Laci is elmegy, és akkor... akkor már csak egyedül marad, teljesen egyedül.

Éjfél tájban Laci lefekszik, nemsokára el is alszik.

Sokáig ül a fia ágya mellett. Keze összekulcsolődik az ölében, mintha imádkozna. Pedig nem imádkozik. A fiát nézi: ô hasonlít leginkább az apjára. Magas, szálas, szép fiú.