Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Lovicsek Béla: Fekete hajnal
fejében mindig ott motoz az önvád. Igen, együtt kellett volna fejlődnünk, együtt kellett volna lépkednünk fölfelé. De hogyan? Én, meg ti négyen, elfoglaltak előle a létrafokot, el a levegőt és a napfényt. Mire ti elkerültetek a háztól, hogy tanuljatok, neki már nem maradt annyi ereje, hogy újat kezdjen. Szerencsére ahogy nőttetek, meg is komolyodtatok, és kitűnően tanultatok. Gondoltam, hogy a ti tehetségetek és diplomátok neki is megnyugvást hoz, és némileg kárpótolja őt nehéz sorsáért, de nem így történt. Nem lelkendezett, mint más anyák. Egyszerűen tudomásul vette, hogy az egyik fia orvos, a másik atomfizikus, a harmadik tanító lett... Lehet már hat-hét éve, mikor először vettem észre, hogy Iszik. Akkor nem szóltam. Ügy tettem, mintha nem látnám, de amikor ötödször-hatodszor is rajtakaptam, szóvá tettem. „Nekem is foglalkoznom kell valamivel“, mondta, és gúnyosan a szemembe nevetett. „Vagy talán ezt a kis italt is sajnálod tőlem ...?“ Visszataszító volt, mégse tudtam rá haragudni, pedig részegségében szörnyű szavakat vagdalt a fejemhez. Lassan elmaradoztam hazulról. Nem tagadom, előfordult, hogy egy hétig se nyitottam rá az ajtót, de a fizetésemet mind egy fillérig hazaadtam. Most is neki adom. Megkeresek mellékesen annyit, amennyi nekem kell. Pontosan öt évvel ezelőtt váratlan esemény történt: megbízást kaptam a szerkesztőségben, hogy utazzam el egy kelet-szlovákiai faluba, és írjak riportot egy kitüntetett tanítónőről, Kulcsár Annáról. Kis híján elvágódtam: Anna itt 'él, ebben az országban, és nem tudtam róla. Talán százszor jártam a közelében, talán láttam is, csak nem ismertem rá ... Kulcsár Anna... Hátha nem is róla van szó. Lehet névrokonság is.. . Izgatottan utaztam keletre. Nem, nem éreztem én már szerelmet iránta. Kifakultak, elkoptak a régi, nagy érzések, harminc év nagy Idő, csak az emlékek éltek már bennem. Végre szemtől szemben álltunk. Megilletődötten méregettük egymást. Hiába, elszállt az ifjúság, és két öregedő ember állt egymással szemben. Nem, nem borultunk össze, suta és nevetséges lett volna. Kimérten kezet fogtunk. Megmondtam, miért jöttem, ő bólintott, és leültetett a szépen berendezett tanítói lakásban. Kávéval, konyakkal kínált, aztán... aztán hosszú mesébe fogtunk. Előbb én számoltam be az elmúlt harminc év történetéről, aztán ő. „Küzdelmes, szép és gazdag életed volt“, mondta lehajtott fejjel. „Az enyém elég szegényes és sivár a tiédhez képest. Három éve temettem el az apámat, egy éve az édesanyámat... Tanítok, könyvtárat vezetek, foglalkozom az ifjúsággal, nyaranként a két szép unokámmal. Nézd, itt a fényképük: egy fiú és egy lány. Mindenki azt mondja, hogy a lányomra hasonlítanak. Ugye, helyesek? „Igen, nagyon helyesek“, mondtam, és minden pillanatban azt vártam, hogy belép a férje. A férje? Hiszen ő ma is Kulcsár Anna! Közben vacsorával kínált. Szaladtak a percek, az órák. Már éjfélre járt az idő, s akkor megkérdeztem: — A férjed? — Nincs ... Nem is volt... A lányom a mi lányunk. A kettőnké ... Öt éve járok oda, hozzájuk, a lányomhoz meg az unokámhoz. Jól érzem magam közöttük, sokkal jobban, mint itthon. Nem tehetek róla ... Nincs nekem szajhám, ahogy anyád hiszi. Nincs, nem is volt. Nem állítom, hogy szent ember vagyok, hogy anyádon kívül más nő nem volt az életemben. Volt, de szajhám, az nincs. Sőt, Kulcsár Annával sincs viszonyom. Hát így őrlődöm, így osztódom én két külön világ között, fiam. Jószerivel magamra maradtam, nem tartozom senkihez, végképp senkihez... Mindezt anyádnak is el akartam mondani, de ahogy múlták a hónapok, elkopott a szándékom is: nem szóltam. Ügyse hitte volna el. Most már mindent tudsz rólunk, fiam. Ezek után semmi mást nem kérek tőled, csak azt, hogy becsüld és szeresd anyádat. Megérdemli. Akkor rontott be a szobába az anyja: — Mivel pofázod teli a gyerek fejét? Ellenem uszítod? Tudom, hogy ellenem uszítod,, te átkozott...! Ha tudnád, mennyire gyűlöllek ...! Gyűlöllek, érted ...? — Az ajtó-
