Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Lovicsek Béla: Fekete hajnal

„Mi a nyavalyát irkafirkálsz? Inkább a gyerekeiddel törődj — förmedt rám anyád.

— Uram-isten, hová lett az eszem, mikor ilyen félnótáshoz kötöttem az élesemet!“

Nekem ugyan beszélhetett, különösen azután, hogy megjelent az első tudósításom. Egyre többet olvastam, és egyre több írásom jelent meg.

Egyszer aztán, úgy az ötvenes évek közepe táján, levelet kaptam a főszerkesztőtől, hogy szívesen fölvesznek riporternek, ha van kedvem az újságírói pályához. Akár abban a szent pillanatban vonatra ültem volna, hogy elutazzam a megbeszélésre, dehát nem ment az olyan könnyen. Anyád miatt nem ment.

Napokig veszekedtünk. Nekem is megvoltak a magam érvei, anyádnak is. Félt, féltett. Féltette magát, engem és titeket. Rosszat sejtett. Egyszerű asszonyi logikája azt súgta, hogy az új környezet, az új körülményeik megtörik a család egységét, hogy valami hasadás áll be kettőnk közt, ami elválaszt bennünket. Megérezte, hogy én elindulok egy képzelt létrán fölfelé, ő pedig marad a mosőteknő mellett, felőrlődik a gyerek- nevelés ezer gondja-baja közt, megkopik, megfárad és teljesen kiég... Nem így fogalmazta meg, de ezt érezte. Tudom, most már tudom, s talán neki volt igaza ...

Veszekedés ide, veszekedés oda, elutaztam a szerkesztőségbe. Megegyeztünk. Lakást is kaptam, alig valamivel jobbat és nagyobbat a prágainál, de kaptam. Egy hónapon belül Pozsonyba költöztünk.

Hamar beleszoktam az új környezetbe. Nem mondom, értek kudarcok és csalódások, de volt öröm is bőven, ami mindenért kárpótolt. Tanultam. Fáradhatatlanul jártam az országot, írtam a tudósításaimat, riportjaimat, közben leérettségiztem és beiratkoztam az egyetemre, az újságíró szakra. Máig se fejeztem be.

Gyakran töprengtem, ma is elgondolkodom az életünkön. Mennyivel más, sodróbb, gyorsabb, mint az őseinké volt. Annyit élünk, annyit rohanunk és teszünk egy-két évtized alatt, hogy előttünk négy-öt nemzedék együtt nem élt át és nem tett annyit. Például a nagyapám. Halálakor abban a szobában terítették ki, amelyikben valamikor a bölcsője ringott. Úgyszólván semmi se változott meg az életében: ugyanolyan nyomorból távozott el, mint amilyenbe beleszületett. Csupán a viskó lett roggyantabb, amit apámra hagyott örökül. Az maradt utána, meg egy kopott fakereszt a temetőben, ami az emlékét őrzi.

Közben a riportjaim könyvalakban is megjelentek. Én örültem, anyád meg ... hogy is mondjam, elkeseredett, és valósággal meggyűlölt. Nem mondta ki, hogy gyűlöl, de én éreztem, hogy a viszonyunk elveszítette régi értelmét. Utunk két ágra szakadt, és egyre jobban távolodott egymástól. Ez a felismerés megrémített.

Igyekeztem a kedvébe járni. Soha meg nem sértettem. Ha veszekedett, hallgattam, lenyeltem gorombaságait. Soha nem léptem föl erélyesen. Furdalt a lelkiismeretem. A ház minden gondját ő viselte, az emelkedésemet is jórészt nelki köszönhettem, leszámítva persze azokat a lehetőségeket, amik a társadalmi változásokból adódtak.

Hogy némileg kiengeszteljem, könyvem honoráriumából divatos ruhát, tavaszi kabátot, nyakláncot, karórát, kalapot vásároltam neki. Mikor elébe tettem és kibontottam ■a csomagot, öröm helyett rettenetesen elkomorodott. Soha fájdalmasabbnak és szomorúbbnak nem láttam még.

„Minek vetted“, mondta csöndesen. „Nincs énnekem erre a holmira semmi szükségem. Minek aggassam magamra? Pojácát csináljak magamból? Nincs nekem hová mennem. Veled, a te úri társaságodba úgyse mehetek. Nem hívsz, de ha hívnál, se mennék. Egy pillanatig sem éreztem jól magam köztetek. Meg aztán nem akarom, hogy szégyenkezni kelljen miattam . .

Indulat nélkül, csöndesen mondta ezt. Megsemmisülten álltam előtte. Még csak föl se jajdulhattam. Elmentem hazulról, beültem egy kávéházba, részegre ittam magam, de kínzó érzéseimtől nem tudtam szabadulni. Részegségemen is átsütött a vágy, visszakerülni Prágába, és ott folytatni az egészet, ahol annak idején abbahagytuk. Ott, ha néha martuk is egymást, még összetartoztunk. Közös volt a gondunk-bajunk, közös az örömünk. Egy szinten álltunk, és dolgoztunk a létünkért. Ott még előfordult, hogy kicsi öröm is naggyá nőtt, nagy baj is összezsugorodott.

Azóta már anyád kimondta néhányszor, te is hallhattad az imént, hiába minden, a szép lakás, a bőség, a gondtalanság, ha az ember elveszti emberi méltóságát. Semmit sem ér az egész. Maga az élet is teherré válik. Ezek után nem csoda, ha az ember