Irodalmi Szemle, 1973
1973/2 - Lovicsek Béla: Fekete hajnal
Sok éjszakát töltöttem nála. Tervezgettük a jövőnket, többek között azt is, hogy a háború befejeztével, ha szerencsésen hazakerülök, összeházasodunk. Mikor hazajöttem a fogságból, Anna volt az első kérdésem. Anna, akinek talán a hazatérésemet is köszönhettem. Hiszen az ő emléke éltetett odakinn. Anna elment a faluból. Senki se tudta megmondani, hova. A helyét egy fiatalember foglalta el, de a front után ő is átköltözött Magyarországra, mivel nálunk akkoriban zárták be a magyar iskolákat. Gondoltam, ő is elhagyta az országot. Anna tehát eltűnt, Anna nincs többé, Annát el kell felejteni... Nem tudtam elfelejteni. Aztán megismerkedtem anyáddal, ott Csehországban. Szénát kaszáltam az erdő alatt. Magasan állt a nap, megéheztem. Leültem az árnyékba ebédelni, tarisznyából. Ebéd után hanyatt vágtam magam, és füvet rágcsálva, cigarettázva töprengtem. Hátam egy fatörzsnek vetve néztem a tájat, az idegen világot, amelybe lassan belegyökereztem. Akkor vettem őt észre, az erdő mellett kígyózó gyalogúton jött mezítláb, ételhordóval a kezében, vékony blúzban, feketehajún, dúdol- gatva. Annára emlékeztetett. Ki lehet ez a lányocska? Hogyhogy eddig nem láttam? „Éppen jókor hozod az ebédet, széplány, igen megéheztem.“ „Ne mondjál“ „De bizony mondom!“ „Laposra ürítette a tarisznyáját, mégis éhezik. Igen nagy bendője lehet magának, hallja-e!“ „Legalább egy kis friss vizet adjál, mert szomjan veszek!“ „Azt éppen adhatok, de csak keveset, mert édesapám megkontyol, ha félig viszem a korsót.. Keveset ittam, nem szomjaztam, csak azért tartóztattam, hogy halljam a hangját, meg hogy jobban szemügyre vehessem. Néztem őt. Néztem az arcát, az alakját, a mozdulatait, és összehasonlítottam Annával. A szeme vadabb és hidegebb, a haja dúsabb, az arca szebb, határozottan szebb! ... de én mégis Kulcsár Annát láttam magam előtt. Valahogy így kezdődött... A nyár végén összeházasodtunk. Egyszerűen, minden nagyobb ceremónia nélkül. Bementünk a közeli faluba, ahol összeadták bennünket, aztán otthon tyúkhús levest ettünk, kisüstön főtt pálinkát ittunk, daloltunk. Hajnalban a csűrben lefeküdtünk, belefúrtuk magunkat az illatos szénába: az volt a mi nász- ágyunk. Egy év múlva megsokasodtunk: anyád ikreket szült — Pistát és Karcsit. Újabb év elteltével Ferkó is megérkezett. Anyám, szegény, sírt, minek tetézni a szegénységet annyi kölyökkel, én viszont örültem, elég erőt éreztem ahhoz, hogy fenntartsam a családomat. Három év múlva te is megszülettél, Prágában. Akkor már ott dolgoztam, egy nagy üzemben. Közben apámék hazaköltöztek. Alig tudtunk egymásról. Nagy ritkán megírtunk egy-egy levelet, de találkozni nem találkoztunk, hosszú évekig. Akkoriban bizony elég nehéz körülmények között éltünk. Hatan szorongtunk az egyszoba-konyhás lakásban, s bár szépen kerestem, nagyon be kellett osztanunk, hogy jusson a legszükségesebbekre. Túlórákat vállaltam, hogy minél több pénzhez jussunk, így aztán otthon nemigen segíthettem anyádnak, aki majd elszakadt a sok munkában. Örökké a teknő felett görnyedt, vasalt, főzött, takarított, átkozódott, veszekedett, sírt. Ti rosszak voltatok, mint az ördögök. Rosszak? Nem is mondanám. Elevenek. Anyátok bizony gyakran kikelt magából, vágott titeket, mint a répát. Sokszor arra ébredtem éjszaka, hogy ül az ágyban és sír. Ideges lett, lefogyott. Veszekedtünk. Sajnos, nemigen tudtunk változtatni a lényegen. Elmenni együtt szórakozni, moziba, színházba, arról szó sem lehetett, de még arra sem igen futotta az időnkből, hogy könyvet vegyünk a kezünkbe. Én ugyan néha, még veszekedés árán is, elmentem moziba vagy színházba. Mindig a szépre vágytam, mindig az motozott a fejemben, hogy az ember nemcsak arra hivatott, hogy dolgozzék, egyék, igyék és gyerekeket csináljon. Újságot rendszeresen olvastam. Egyre gyakrabban jutottam hozzá magyar lapokhoz is. Éjszakánként, amikor elcsendesedett a lakás, az első betűtől az utolsóig mind végigolvastam. Érdekeltek a munkáslevelezők tudósításai, s én is tollat fogtam, írni kezdtem az üzem életéről, és elküldtem a szerkesztőségbe.
