Irodalmi Szemle, 1973

1973/2 - Rácz Olivér: 1948 februárjára emlékezünk

arra, hogy az élet buktatói leküzdhetők, s a harcban, a mindennapok munkás küzdelmeiben csak az bukik el végérvényesen, aki gyáván és önként a porban marad.

A munkásosztály történelmi küldetésének útján 1948 februárja, a gottwaldi arcvonal hirdette meg hazánkban elsőnek az internacionalista hozzáállást és a szocialista gondolatot, s mert az internacionalista hozzáállás és a szocialista gondolat akkor már a történelmi küldetés lehetőségénél többet: magának a küldetés megvalósításának a kezdetét jelentette, a csehszlovákiai magyarságnak menet közben kellett felzárkóznia a menetelő sorokhoz. Menet közben, s a kényszerű, kezdeti lemaradás miatt messzebbről is. Felzárkóztunk: legfőbb tantárgyunk a szocializmus lett. Ebből merítettünk önbizalmat és öntudatot, mert meg kellett ismernünk önmagunkat s a nagy egészet, amelyhez tartozunk, s amelyhez tartozni akartunk. Fekélyeket vágtunk fel, sebeket orvosoltunk, ködöket oszlattunk szét. Tudatosítanunk kellett önmagunkban s a környező kinti világban, hogy a csehszlovákiai magyarság nem elvont fogalom, önmagába fordult, zárt kör, lehorgonyzott senki szigete, hanem élő szervezet, emberi közösség az emberi közösségben, s hogy a társadalom belső adottságai és törvényszerűségei ezen a közösségen belül is érvényesek. Tudatosítanunk kellett önmagunkban, hogy a csehszlovákiai magyarságon belül is létezik fehér és fekete, sőt szürke is, létezik munkás és értelmiségi, léteznek osztálykorlátok és osztályelőítéletek, és létezik osztály- harc is. De ehhez is önismeretre volt szükség, ehhez is önbizalom és öntudat kellstt, s mi pontosan ezt kaptuk 1948 februárjától.

írók és alkotó művészek fóruma, a csehszlovákiai magyarság kulturális folyóirata köszönti 1948 februárjának huszonötödik évfordulóját. Köszöntésünk az elkötelezettségből fakad: tudjuk, hogy a megtett út kötelez, s hogy a megtett út huszonöt esztendeje alatt hazánk munkásosztálya nemcsak számban növekedett meg, hanem minőségben, általános műveltségében, szakmai és műszaki fejlettségében, politikai fegyverzetében is gyarapodott, s ez növekedésre, gyarapodásra szólítja, serkenti kulturális és művészeti életünk dolgozóit is. Nagy és tanulságos feladat részt venni és részt vállalni a közös szellemi örökség korlátokat és határokat nem ismerő gyarapításában és ápolásában, nagy és felelősségteljes kötelesség vállalni azt, hogy véges erőink tudatában is a legmagasabbra kell törnünk, a tökéletesség felé kell törekednünk, mert tudva tudjuk, hogy az egyszer elért magaslat holtpontján megállni lehetetlen.

1948 februárja a munkásosztály történelmi küldetésének megszövegezője volt hazánkban: a megszövegezéstől immár korszakalkotó tettekig jutottunk, s a tettektől új megszövegezések felé törünk. Hagyományainkat maradandóan bele akarjuk ötvözni természettől, tájtól, közös sorstól rendelt, közös küzdelmek és harcok árán megváltott hazánk vérkeringésébe, szívdobogásunkat bele akarjuk hangolni annak az országnak a szívdobogásába, amely vérrel és szenvedéssel megváltott, és kivívott társadalmi rendjében éppúgy nem nélkülözhet bennünket, mint ahogyan mi sem nélkülözhetjük a tájat, a házat, a földet, a csillagos égboltot, amely szült bennünket s az embert, aki velünk együtt lakja a tájat, a házat, a földet, s kutatja a csillagos égbolt titkait. Mert tudva tudjuk: az ember csak a közösségben lehet erős, s a közösségi ember méltó küldetése: örökölni és átadni, apák örökségét a messzi utódoknak, örök hagyatékokat utánunk jövő, késő századoknak. De méltó örökséget csak az adhat át, aki maga is szerzett és gyarapított, hogy ezzel és így bizonyítsa: a ma nemcsak a tegnapot vigyázza és búcsúztatja, a ma vajúdja, szüli, formálja a holnapot, az újabb negyed- századokat, a jövőt.