Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - FIGYELŐ - Géczi Lajos: Török Elemér: Virágzó kövek
Az „Örült dzsesszdob“-ban még spontánul tör fel a lélek mélyéből a sikoly. Időrendben utána következő versében, az „Attila fiam emlékére“ címűben a fájdalom még nem halkult, de elmélyültebb, zártabb, szigorúbban szerkesztett sorokban elevenedik meg. Ez a kötet legjobban megkomponált verse. Négy részre osztott elégiában hangzik el a halottsiratő, halottbúcsúztató és a meg- változhatatlanba való belenyugvás. Mindegyik rész külön címet visel, amely egyben megjelöli a rész témáját is, de a rímek szoros egységet alkotva csoportosulnak a vers központi gondolatai köré: a megrendítő halál tényének egy-egy változatára. A fájdalmat a legindulatosabban az első részben, a „Remegő füzek“-ben éli át. A kedvelt víz mélyéből, — amely előző verseiben békésen csillog vagy éppen hold- sugarak játszadoznak a tükrén — most a halál leselkedik: „Borzongva néz az ég / az alattomos vízre / a halált látja benne“... sorokkal indul a vers, s a „borzongó égen“ kívül még a „bütykös csontkéz, remegő parti füzek, vijjogó bíbicek“ szószerkezetek teszik félelmetessé, de egyben plasztikussá az elénk táruló képet. Ezekből a strófákból valóban a halál lehelete árad. A rész a halottsiratókra jellemző jajkiáltással zárul: „jaj már mit tegyek érted / letört ága / vénülő testemnek“. A második részben, a „Gyász“-ban valamelyest enyhül a fájdalom, elégikus sóvárgással a „mindenségbe“, ahová halott fia is elszállt. Ám legkifejezőbbek e részben a kezdő sorok, a változhatatlan döbbent megérzése. „Mily céltalan lett / egyszerre minden / hogy nem hallom hangod“. Tovább halkul a bánat a harmadik részben, az „Összel“-ben. A temetőben, fia sírjánál meditál az időszakok változásán, az elszállt, ám tavaszkor visszatérő darvakon, s ekkor újból beléhasít a felismerés: „csak te nem jössz / már soha“. „A folyónál“ címet viseli a befejező rész, s ezzel tulajdonképpen visszakanyarodik az első rész helyszínéhez. A víz látomása eszébe juttatja az egykori tragédiát, a halott gyermek emléke azonban távolibb, elvontabb, a fájdalom nem tör fel olyan elemei erővel, mint az első részben: „megfoghatatlan / álombéli kép vagy / s örök csillagvirágzás / a tejúton túli / mindenségben“ ... ezzel a gondolattal fejeződik be a vers, amely jól érzékelteti a lélek háborgásának csillapodását, a belenyugvásnak, a kényszerű megbékélésnek első jeleit. A fájdalom elmélyíti a művészi átélést, sokszorosára fokozza az érzelmeket. A magánélet tragikus megrázkódtatása következtében Török Elemér lírájában fokozódik a feszültség. A természeti képek, jelenségek továbbra is éltető elemei verseinek, de már nem a megnyugvást jelentik számára, hanem különös, belső nyugtalanságot tükröznek. Verseiben mind gyakrabban olvashatunk ilyen sorokat: „vihartól feszült / az égbolt..., / rádöbbensz / hogy magad vagy / egy tenyérnyi / kéklő ég alatt... / elfordul tőled a nyár“ ... tehát a magányérzet, az elmúlás gondolata gyökerezik meg az utóbbi verseiben. Az átélt betegség s az elszenvedett fájdalom íratták keserű hangvételű versét, az „Eppur si muove“-t. Csak a költő életében lejátszódó eseményeket ismerve fogjuk fel, hogy a versben található panasz nem fanyalgás, nem fölvett költői póz, de igazi, bánatot kiváltó okok rejtőznek mögötte: „az idő / megfulladt jaja / sikolt ajkadon / arcodra / keserű / mosoly száradt“. Mihelyt múlik a fájdalom, heged a seb, lírája is könnyedebb, játékosabb lesz: „Oldom / a gondom / a folyóban“. A „Vázlatok“ című versben, amely öt különálló részből tevődik össze, megtalálható a költő tűnődése az élet rendjéről, ifjúságáról, múltba merülő emlékekről. Egy fő kérdés körül csoportosul a gondolat: talán minden másképpen volna, ha az ember is olyan őszintén kitárulkozhatna, mint a természet! Ez a verse tekinthető a kötetben a legelvontabbnak, amelyben sajátos értelmezésű szimbólumok sűrűjébe rejti a mondanivalót. A parasztősök megidézése „az idő vadonéból“ nyilván fontos szerepet tölt be a költő jelképrendszerében. Ozsvald Árpád múltba tekintő, emlékeiben elmerült világokat kutató, töprengő tűnődéseihez hasonlíthatók a „Vázlatok“ csapongó fantáziájú szóképei. A szűkebb haza iránti szeretet érzése kap helyet „Haza“ című versében. Bár a költő idestova egy évtizede a Latorca jobb partján él és dolgozik, szűkebb hazájának még mindig a Bodrogközt vallja. A „Hazá“-n kívül még a „Királyhelmec“ című versben fordul a kedves táj és városka felé: „ölelésnylre / vagy csak tőlem / s mégis messze“ — mondja átforrósodott hangon.
