Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - FIGYELŐ - Géczi Lajos: Török Elemér: Virágzó kövek

A Kortárs legfrissebb számában olvasom Csoőri Sándor szellemes eszmefuttatását és kissé indulatos csipkelődését az egy igen -t„ egy n e m -t mondó kritikusokról, Nemcsak egy könyvön belül mondhat a kritikus igen-t és nem-et, de egy művön belül is, sőt a nagyon rövid verseken belül is. Még a legnagyobbak alkotásaiban is.

Török tájverseinek se mindegyike nyújt azonos élvezetet. „Ősz“ című versének három egyszerű bővített mondata, vagy három tagból álló kapcsolatos mondata nem igán válik azáltal verssé, hogy tizennégy szóvá tördelve egymás alá írja a szöveget. Olvassuk el azonban egyszerű mondatokban, egymás mellé állítva: „Didergő bogár a deres fűszálon. Nyúl hegyezi fülét a fuldokló fényben. Nézi a nyár morzsáit csipegető varjakat.“ Az egyszerűségre való törekvésnek van egy veszélyes buktatója: ha nem ügyel a költő, könnyen prózává silányul a vers. (Erre a veszélyre Illyés is figyelmeztet Petőfijében.) Látszatra csakugyan találó képek sorakoznak egymás után: didergő bogár, deres fűszál, fuldokló fény stb. amelyek alkalmasak az őszi kép megrajzolására. Prózában ékes stíluseszközökké válnának. Am így hiányzik belőlük az a többlet, ami verssé teszi a verset. Mert bárhogy is ízleljük, olvassuk ezt a mondatot: „Nézi a nyár morzsáit csipegető varjakat“, nem érezzük benne a lírai vers dallamát, dinamikáját, a tömörséget — a líra egyik legfontosabb elemét.

Török kezdettől fogva nagy szeretettel fordul a falusi emberek felé. Érdekes viszont, hogy megverselt figurái öreg, illetve öregedő parasztok, akik rendszerint az elmúlást juttatják eszébe. Sehol egyetlen vigasztaló kép, gyermeki kacaj, fiatalos mozdulat, csupán hallgatag emberek, akik „mély fohásszal / kilépnek / a hajnal kapuján“.

Ellenben a töprengő, fáradt emberek jól megrajzolt arcképeit dicsérhetjük ezekben a versekben. Török erőssége ugyanis képteremtő készségében nyilvánul meg leginkább. A természetet jól ismerő, annak tárgyait és jelenségeit aprólékosan megfigyelő költő hasonló alapossággal dolgozik választott portréi megrajzolásában is.

Találó kép az „Öreg paraszt“. A mindössze 12 rövid sorból álló vers sikeresen oldja meg a címben megjelölt feladatot: láthatóvá és jól érzékelhetővé teszi az öreg figuráját. Természetesen ilyen rövid versben nincs mód a részletezésre, ám az arcot megrajzoló három, s a kézre utaló egyetlen jelzős szerkezet „... síri / sötétbe / az ősapák mellé“ készülő öreg lényeges vonásait mutatja meg. Az arckép mozdulatlanul áll előttünk, mintha arra várna, hogy fényképész vagy festő megörökítse. A mozdulatlanságot tükrözi az igék meglepően kis száma, csupán kettő található az egész versben; ül és készül. Ezek egyike állapotot, a másik eljövendő cselekvést jelent, azaz mindkettő nyugalmi helyzetet.

A vers egyáltalán nem érzelgős, mégis van valamiféle szívszorító bánat a csöndes belenyugvással az enyészet küszöbéhez érkező látványában:

ül csendesen, kék eres kezét ölébe ejtve, készül a síri sötétbe

A „Virágzó kövek“ verseinek születése Idején történt Török Elemér életének legnagyobb megrázkódtatása: fiának tragikus halála. Az addig is sötét tónusú költészete még jobban elkomorul, a fájdalom egyszerre gyászba borítja a környező világot: „Ma reggel / fekete fű / nőtt az égen“ (...) „fekete pikkelyű halak / árnyéka suhan“ — írja „Fehér angyalok“ című versében.

A kétségbeesés jaja az „Örült dzsesszdob-ban tör fel elemi erővel. A rapszodikusan lüktető vers ősi, vad fájdalmat idéz, a szeretteink elvesztése fölött érzett, elmondhatatlan gyászt próbálja szavakba szedni. A szokott tisztaságú természeti képek helyébe ijesztőek lépnek: „Romlott halak bűzében / hull le / az alkonyi csönd ... I férgek rovarok / kísértet-árnya / kígyózik drága halottunk / kő-merev sírjára“. Merész, de nagyon kifejező erejű képzettársítás őrült dzsesszdobhoz hasonlítani a lüktető, kínzó fájdalmat: „hogy ver a szív / — őrült dzsesszdob — / most szakad meg / a csillagok / remegő tüzében / a gondolat / a remény / szétoszlott miként a felhő“.