Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - FIGYELŐ - Géczi Lajos: Török Elemér: Virágzó kövek
Török Elemér: Virágzó kövek Lassan egy évtizede él Török Elemér Kelet-Szlovákiában, a magyar nyelvhatáron falusi oktatóként. Amióta elkerült a fővárosból, fokozatosan megbékélt a világgal, s az egykor oly szívesen használt „harcosok, milliók, gyilkos banda, acsarkodik, győzelem, fénylő csúcs“ stb. kifejezéseket új szavak váltották fel: „fű, fa, víz, hal, ég, kék, kő, szép, kép, ősz, dér, csend“, — no meg a „pipacs és jegenye“. Bár nem sorolható a termékeny írók közé, verseivel többször találkozhatunk lapjainkban. Számunkra a második önálló T\örök-verseskönyv megjelenése fontos és örvendetes esemény. Oj verseiben az 1968-ban kiadott „Fényért perelek“ című kötetben kipróbált hangot folytatja. De ami ott még véletlenszerűnek tekinthető, ebben a könyvben már bizonyossá válik: Török Elemér szűkebb hazájának, a Latorca menti tájnak a költője. Verseit nem rendezi ciklusokba; nyilván keletkezésük rendjében sorjáznak egymás után. Legtöbbjük a bodrogközi tájjal, a szülőfölddel és egyszerű, falusi emberekkel foglalkozik; másokban a régi szerelmeket idézi csöndes nosztalgiával, vagy magánéletének tragédiáját szólaltatja meg. Egyszeri olvasásra is szembe tűnik a túlzott közéletiség hiánya, hacsak á nagy általánosságban fogalmazott, az emberiség sorsát érintő néhány verssort nem tekintjük annak, mint például a „Hogy csillagokig nőjön című vers alapgondolatát: s a lehetetlennel is dacolva megalkotni újra az emberhez szelídült ős testvéri rendet. Verseinek zöme tehát a szülőföld szépségét énekli meg, s a költő szeretetét e föld és népe iránt. Ha nem is nevezi meg mindig a vidéket, tudjuk, érezzük, hogy a bólogató jegenyék, pirosló pipacsok, vadkacsák raja, folyó vizén ringó ladik a Latorcamenti táj egy-egy részlete. A megénekelt tájak közül legmelegebben talán a leleszi kertek alatt csobogó Ticcét emlegeti, s ebben föltehetően része van a gyermekkor emlékeket megszépítő hatásának is. A tájversek egyik legszebbikét, az „Alkonyaikor a Ticce partján“ címűt, hagyományos és modern verselemek alkotják. Megszemélyesítéssel indul, metaforával folytatódik, különös szóképpel, s tökéletesen valószínűleg csak a költő számára érthető szimbólummal zárul az első strófa. A „gyermekkor ezüst madarairól“ van itt szó, amelyek talán ugyanúgy értelmezhetők, mint Ozsvald Árpád gyermekkorának hídja vagy csorda- kútja: az örökre elmerült, ködve vesző boldog kor sóvárgó megidézéseként. A második versszak olyan finom metaforákkal indul, mint: „elhamvad / az alkonyi szikra / csend hull / a tájra“, amelyek ünnepélyessé, szinte lebegővé varázsolják a tájat. Ezt a tökéletes csendet még a versszak utolsó, igencsak hétköznapi képe sem bontja meg — „kövér rajokban /vadkacsák / húznak vigyázva“ — tehát költőnk gondosan ügyel a maga teremtette csend háborítatlanságára. De a három sorból álló utolsó strófa is erősíti: „a nád / fölött / lebegve pihen a mindenség.“ A fönt említett mű formáját vizsgálva szabad versnek kell tekintenünk, az egymással távolból összecsendülő rímek: borzong — gyermekkorom, rakottyák — tanyáznak, szikra — tájra — vigyázva — szabályos félrímekre emlékeztetnek. fioyolő
