Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - HAGYOMÁNY - Varga Rózsa: Forbáth Imre, a memoáríró
hagyomány Varga Rózsa Forbáth Imre, a memoáríró Formáth Imre mint költő, a 30-as évek végén elhallgatott. Ennek magyarázatát nem kell föltétlenül csak szubjektív okokban, költői vénája kiapadásában keresni. 1938 után időlegesen vagy véglegesen, esetleg műfajt változtatva sorra elhallgattak más csehszlovákiai magyar költők — Morvay, Győry, Vozárl — Is. Forbáth élete során többször is búcsút mondott a költészetnek, bár mint egyetlen igaz szerelméhez, megpróbált újra és újra visszafordulni hozzá. Mindezen vívódások ellenére élete végéig elsősorban költőnek tartotta magát, életművéből költészetét tartotta a legfontosabbnak. Föltehető, hogy mindvégig kísérletezett a versírással, de mint saját művei legszl gorúbb kritikusa, kísérleteit nem tartotta életrevalóknak. „1930—1938-ban elértem azt a lírai csúcsot, melynél magasabbra jutni nem adatott nekem. A második világháború tényét, s a győzelem utáni új világot a kommunista igen, a költő már nem tudta tetté váltani“ — írta előző közlésünkben közreadott önéletrajzában (Irodalmi Szemle, 1973/5. — a szerk. megjegyzése). Forbáth Imre szépirodalmi prózával — hacsak a 40-es évek második felében cseh nyelven írt forgató-könyveit nem tekintjük annak — sohasem kísérletezett. Kritikákat, cikkeket pályája indulásától kezdve írt, de nagyon ritkán. Tudatos költő volt, kezdettől sokat foglalkoztatták az irodalom elméleti és esztétikai kérdései, a költői mesterség műhelytitkai. A 30-as évek közepén írt művészet- és irodalomelméleti tanulmányai alapján elmondhatjuk, hogy szerencsésebb életkörülmények között nemcsak a csehszlovákiai, hanem az egyetemes magyar irodalom legjelentősebb esztétái közé emelkedhetett volna. Memoárt, illetőleg műfajban ahhoz közel álló esszé-tanulmányt 1945 előtt egyet Irt, a, Magyar költő Prágában című jól sikerült írását. Valószínű, hogy az 50-es évek végétől fölelevenedett magyar irodalmi kapcsolatai, pozsonyi és budapesti útjai s a visszatekintésre és számvetésre késztető közelgő öregség váltották ki belőle az íráskényszert, amellyel emlékei felé fordult s írni kezdte memoárjait. Tóth Tibor, ha élne, valószínűleg sokat mondhatna a tervezett memoárról. 1954 nyarán, amikor Teplicén meglátogattam Forbáthot, elmondta, hogy egy olyan könyvet kezdett írni, amely alkalmat adna arra, hogy a magyar olvasó s egyáltalán az utókor számára megörökítse azokat az élményeit, melyeket az avantgarde művészcsoportok körében és a kommunista munkásmozgalomban élt át, a háború végi s a tanácsköztársasági Budapest izgalmas eseményeitől kezdve a forradalmi Bécs, Weimar, Prága majd Osztrava világán át az angliai emigráció végéig, 1945-ig. Munkájában — beszélgetéseiből tudjuk — az a megrendítő tény akasztotta meg, hogy amint hozzálátott az emlékezésre érdemes kortársak életpályájának földerítéséhez, sorra kiderült, hogy legnagyobb részük a hitleri koncentrációs táborok, vagy a személyi kultusz áldozata lett. Sorsuk felelevenítése és átélése állítólag teljesen fölborította lelki egyensúlyát, kikezdte hitét, s egy már szinte a kényszerképzetekkel viaskodó éjszaka után elégette összes addig elkészült jegyzetét és kéziratát. Alapvető dilemmája akörül forgott, vajon megengedhető-e egyáltalán az utókor számára megörökíteni a „sajnálatos események“ következményeit, amelyek a szocializmus megvalósítása első korszakának történetét beszennyezték. — E munka terveiből mindössze
