Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

A szobor akar valamit mondani — ez a mondat nyelvtanilag hibátlan. A kalapácsot meglengeti kezében a szobrász, akarom mondani. Bizonyítani akarom: tudatában vagyok cselekedeteimnek. A borszag irányába csapok.

Valami zuhanni látszik.

Inkább hallom a zuhanást. Keveset látok.

Egy ember körvonalai. Fekszik a neonfényben. Valami folyik a fejéből.

Ki akarok jutni a fakalitkából, csak most veszem észre, hogy a szoborral vagyunk ide bezárva, akár egy börtöncellába. A szobor szája sárgás lesz, a tárgyak, a kirakatok konzervdobozai elvesztik élüket. Ki kell jutnom ebből a fakaretből. Ogy érzem, lehetetlent kívánok. Nekiesek a deszkáknak. Ki kell jutnom. Ki kell. Ki kell. Csapkodok magam körül, nem találom a helyes irányt. Mégis kibukok. Éppen akkor, amikor nem számítok rá. Körülöttem minden sötét.

Az éjszaka még nem ismer engem. Elrejtőzik előlem. Takarja magát. Vagy valójában ilyen az éjszaka? Ilyen sötét? A kezem semmire se tudom használni. A képek sem fejeznek ki már semmit. A képek nem fejeznek ki —-------E

lzuhanok.

otthagytam őket tekeredve fordulva alant Valahol zene szól. ismered ezt az embert?

Hallom, hogy döng a föld. A levegőt nagy erővel tudom csak kifújni. A lev«gő érdes, és borzolja torkomat. Döng a föld. Valaki erre jár.

Kubiček Ján: Anyám