Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

A napok egybefolynak. Nem tudok az időről. Két véglet: az ágy puhasága és a kemény kő között telik az életem. Minden porcikám sajog. Órákról, napokról, percekről nem tudok. A szobor lett számomra az idő. Be kell fejeznem a művemet, nehogy még megszületése előtt elpusztuljon. A gondolkodás nehezemhe esik. Nem tudom kifejezni, amit érzek.

Már ebédelni se jártam, elsősorban a lábam miatt, de már az evést se tudtam úgy élvezni, mint azelőtt. Ebédemet a háziasszonyom hordta a vendéglőből. Sokszor hozzá se nyúltam az ételhez, meghagytam vacsorára, vagy egyszerűen megfeledkeztem róla. Ekkor még sötétedéskor se hagytam abba a munkát, megvártam, amíg kigyúlnak az ostornyéllámpák — egyik majdnem a fejem fölött égett, jól megvilágította a szobrot

— és dolgoztam a kékes neonfényben.

Közöny-burok rakódott rám, tompaságomba öltöztem, nem érzékeltem az időt. Az óra számomra semmit sem jelentett. Nem érdekelt, hogy dörzsöli a bőrömet a kőpor.

Ekkor történt valami, megszakítva a munka egyhangú boldogságát. Egyik reggel észrevettem, hogy a modell fejét valaki zöldre festette az éjszaka. Botomra támaszkodva elbotorkáltam az utcai telefonfülkéig, és felhívtam a rendőrlaktanyát, megpróbáltam elmagyarázni az esetet. Meghallgattak.

— Más, komolyabb baj nem történt?

— Komolyabb? — visszhangoztam a kérdést.

— Csonkítás, lopás ...?

— Nem. Ogy láttam, hogy ... Más semmi.

— Majd intézkedünk.

Letettem a kagylót. Este, amikor még javában dolgoztam, megjelent egy öreg rendőr: Ruhászky.

— Már kerestem otthon.

— Jönapor.

Ha jól tudom nyugdíj előtt áll, már csak hónapokat kell leszolgálnia. Leült a parkot bekerítő emelt kőszegélyre, éreztem a hátamban: nézi, hogy dolgozom. Aztán megfeledkeztem róla. Amikor pihenni kezdtem és félig húnyt szemhéjjal nekidőltem a szobornak, Ruhánszky odajött hozzám. Kezet fogtunk. Elsütött néhány ócska viccet, ez volt a jó munkát, hogy van, minden. Megnézte a modellt. Csóválta a fejét, de nem szólt semmit, csak kiköpött ősz bajusza alatt. Aztán ült tovább a kőszegélyen, cigarettázott és egy lapos pálinkásüveget szopogatott. Néha odaszólt hozzám (vagy máshoz? egy sétáló ismerőshöz?), de sohasem értettem, hogy mit akar mondani. Mikor pedig abbahagytam a kopácsolást, várva, hogy az öreg megismétli a mondókáját, Ruhászky hallgatott. Igaz, nem fordultam feléje, túlságosan nagy erőfeszítésembe került volna, de úgy is sejthette az öreg, hogy valamire várok, ha másból nem, hát abból, hogy egy pillanatra abbahagytam a munkát. Aztán egyszercsak odabotorkált Ruhászky az állványhoz — nem tudom, hány óra lehetett —, azt mondta, hagyjam abba a munkát, már úgyis későre ját, ha nem veszem rossznéven, meghív egy pohár sörre. Nekem is jót tesz majd az ital, ilyen nehéz és meleg nap után, neki meg okvetlenül szükséges legalább egy korsóval, hogy kibírja az éjjelt egyedül.

Ű lesz a szobor védője és oltalmazója.

Elhízott pincérnő szolgált ki, közönyösen, mintha tárgyak volnánk. Nem mosolygott, nem érdeklődött, nem ajánlott semmilyen étel- vagy italkülönlegességet. Beszélgettünk Ruhánszkyval. Illetve az öreg rendőr beszélt, őszintén szólva én alig figyeltem valamire, néha feltekintettem, azzal a céllal, hogy megszólalok, ekkor megláttam, hogy az öreg rendőr beszél, láttam a szájmozgását, hallottam néhány szót, de figyelmem azonnal elkalandozott. Túlságosan bezárultam magamba. Megpróbáltam ugyan néhányszor az öreg dumájára összpontosítani, de figyelmem szinte ugyanabban a pillanatban lehanyattlott, az öreg meg csak beszélt, és bámult mereven maga elé, göbös ujjaival babrálgatta a korsót, forgatta a kerek keménypapír alátétet. A szobor pedig elkészül, persze, hogy elkészül, mondtam magamban, és láttam magamat fekete ruhában, új nyakkendőben a megnyitón. Az öreg rendőr a záróra miatt még egy Ideig berzenkedett. Feleselt a pincérekkel, de amikor látta, hogy a székeket ülőkéjükkel az asztalokra teszik, fölkelt és kicsoszogott az utcára. Bottal a kezemben bicegtem utána.