Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

Kirakatok függnek a még ritkás, de egyre sűrűbb sötétség előtt. A rideg éjszakában dermedt próbabábuk, fonalak, gombolyagok, harisnyába bújtatott műlábak, kozmikusán hideg és kemény kötőtűk csillogásai.

Egy ajtó nyitódik és csukódik. Kávéház fénysávja a járdán. Az ajtó panaszosan nyikorogva nyílik és dörrenve csapódik be.

A szobrot nehéz, kényszerített mozdulatokkal letakarnom.

Egy kicsit már megnyugodtam. A vacsora és utána a hideg gyümölcslé újra felvillantotta a világ örömeit, tudtul adta, hogy nem szűnt meg számomra a világ, kellemes dolgait észreveszem, sőt méltányolom is.

Mondtam a pincérnek, hogy hozzon dupla adag rántott sajtot burgonyával és mártással, magamban pedig megkérdeztem tőle: Miért vagy ilyen komor ember, hisz egész nap érzed, hogy szükségük van rád a többieknek, téged hívnak, ha megszomjaznak, ha a gyomruk üres.

— Gyümölcslevet is kérek — mondtam a pincérnek, s már a két mlniszoknyás pincérnőhöz beszéltem, akik az ajtófélfának támaszkodva vártak az esti csúcsforgalomra. Megkérdeztem tőlük — persze csak gondolatban —, hogy néhanapján állnak-e a tükör előtt, és nézegetik-e pucér testüket.

Vetkőzésnél aprólékosan vizsgálgatva a testemet, combom belső felén néhány kemény, szürkés foltot vettem észre. Nyomogattam őket, de semmi fájdalmat nem éreztem. Érzéketlen, kemény vadhússzerűség. Másnap még több ilyen szürke részt észleltem a lábamon, a bal térdemen is volt egy, nagy ijedséggel vettem észre, hogy lábamat csak nagy erőfeszítéssel tudom behajlítani. Ez a furcsa, ismeretlen betegség megijesztett, de senkinek sem akartam szólni róla. Esetleg orvoshoz cipelnek majd, és eltiltanak a további munkától. Torkomban, úgy éreztem, forró vérgyöngyök vannak. A bőr színétől elütő, ezért jól megfigyelhető foltok nem fájnak, s ez volt az, ami megrémített. Ha legalább szenvedtem volna, akkor biztos vagyok benne, hogy beteg vagyok. Torkom kiszáradt, eltikkadtam, vizet is hiába ittam, nem segített.

Bicegve jártam a térre, munka közben folyton a szobornak kellett dőlnöm, megpihenni, valami belső erő pedig állandóan munkára sarkallt. Megállnom, pihennem nagy kín volt, mozognom kellett, ős látni, hogyan pattognak le a szoborról a kőszilánkok. Torkom elszorult — valahányszor megszomjaztam, a vizet csak nagy erővel sikerült lenyelnem, de a szomjamat se tudtam megszüntetni, kínszenvedés volt magamba gyűrni az ebédet. Féltem ettől az új, ismeretlen kórtól, tanácsot kérni senkitől sem akartam, sőt, amikor arról kérdeztek, hogy mit csináltam a lábammal, hazudtam valamit. Féltem, de nem annyira a betegségtől, inkább attól, hogy munkaképtelenné válók.

Pedig a szobor már láthatóan alakult. (Mióta doldozhatok rajta? Valahogy kihullott belőlem az idő). Mondhatom: a munka nehezét már elvégeztem, csupán a finomabb műveletek hiányoztak még: az arc kidolgozása, az ujjaké, végül a csiszolás és fénye- sítés. Az utóbbi műveletekre nagyon kell ügyelnem, nehogy többet csiszoljak le a kőből, mint szükséges, mert akkor gipsszel kellene tömítenem az így keletkezett gödröket, és nem szeretem a toldást-foldást. Inkább figyelmesen dolgozom, mert tudom, a javítgatás, az elnagyolt munka helyrehozása is nyeli az időt, nem is beszélve arról, hogy ha a szobor rosszul sikerül, félresikerülnek az átmenetek az érdes és sima felületek között, a száj túlságosan szélesre vagy a homlok csapottra alakul, szóval az ilyen, néha alig észrevehető hibák elveszik a művész biztonságérzetét, önbizalmát. Keményen, de figyelmesen dolgozom. Az idő és a kő is engem igazol. De kevés az akarat, egyre nehezebben tudok lépni, a levegő elvesztette töménységét, úgy éreztem, kivonták belőle az oxigént. Folyton meg kell állnom, a szobornak dőlni vagy a lécekre ülni, de akkor, bármilyen keveset pihenek is, eszembe jut reménytelen helyzetem, és végtelenül elszomorodom. A pesszimista gondolatokat csupán a munka űzi el. Dolgoznom kell, bármilyen nehezen megy is. Dolgoznom kell.