Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

mélyről és tompán újra kitör belőle a köhögés. Megfordulok, kilépek az utcára és szétnyitom az esernyőmet. Örömmel veszem tudomásul, hogy az eső egyre csöndesebb.

Reggel jóval a keltőóra csengése előtt ébrendtem. Gyors reggeli, sietős mosakodás. Az utcán már alig emlékeztetett valami a kétnapos esőre. Csupán a lombok, füvek

zöldje volt harsányabb mint máskor.

Igaz, az árnyékosabb helyeken még nedves volt a beton és az aszfalt. Jól esett gyalogolni. Tüdőmet gondosan teleszívtam friss levegővel, úgy lélegeztem, hogy minden hólyagocskába jusson friss levegő, de annyira megszívtam magam, hogy köhögnöm kellett. Néztem a kirakatokat, oldalt fordított fejjel, vettem egy újságot, összehajtogattam és bedugtam a nadrágom farzsebébe. Hamar odaértem a térre, de még nem akartam munkához látni. Kitakartam a szobrot — fürödjön a napfényben, hadd térjen magához. Szerszámaimat egy közeli lakás folyosóján tartottam ezidáig, de most már beviszem az albérletbe, az öregasszonyhoz. Beraktam a szerszámokat a szobor mellé, és elhatároztam, hogy mielőtt munkához látnék, kerülök egyet.

Egy szürke fal mentén haladtam. A falon mindenféle rajzok. Női nemiszerv, nevek, rövidítések, trágárságok, pajzánságok. Közel a járdához egy érdekes rajz:

— Nem látja a táblát! Színeseknek tilos. (Egy fehér színű kör mondja egy fekete körnek.)

Jókedvűen, kényelmesen sétáltam. Megkerültem a teret, bámultam a kirakatokat. Alig dolgoztam még, s már csörgött rólam a veríték, az ing nyirkosán tapadt a hátamhoz. Már csak a követ láttam magam előtt. Óránként meghúztam a kulacsot, pótolnom kellett a kiizzadt vizet. Ilyenkor szemügyre vettem a szobrot, több oldalról is. Délután felé, egy ilyen szemle után, ha behunytam a szememet a készülő szobor képe maradt a szivárványhártyámon, s úgy éreztem, hogy a szobor súlyánál fogva átszakítja a szem falát, s betölti előbb a koponyámat, később a bensőmet is, nehéznek éreztem magamat, a bőröm lötyögött, mintha egy emberformájú kődarabra húzott gumiruha volna. Nem engedtem elkalandozni a gondolataimat, összpontosítanom kellett, a munkámra figyeltem, a külvilágba csak időnként tekintettem ki magamból. A képek, amelyeket pihenés közben láttam, élesen és határozott körvonalakkal maradtak meg bennem. Láttam, hogy a házfalak mellett a járdaszélen egy kutya oldalazik, pofáján sártól megkeményült szőrcsimbókok, mintha szakálla volna.

Egy idő múlva: a virágágyasokban ketten dolgoznak, palántákat ásnak a földbe, Harminc év körüli férfi, és egy fekete ruhás — ötven körüli — asszony.

Zsebkendőmmel megtörülöm a védőszemüvegemet. Nyakamat horzsolja a kőpor.

Egy szilánk nagy erővel az arcomba csap. Éles fájdalmat érzek. Megrándul a bőröm. Libabőrös leszek.

Egy tányér gőzölgő leves fölé hajolok. Papírpéhz, apró. Valakivel kezet rázok.

Egy csoport — férfiak és nők vegyesen — bámulják kitágult arccal a szobrot.

Nézzétek, megtörlöm zsebkendőmmel a szemüvegemet, hogy tisztábban lássak.

Kíváncsi vagy közönyös tekintetek. Mosolyokkal, ráncokkal összefércelt arcok. Önfe- ledtséggel összefércelt arcok — vázlatok.

Valaki meghajol, hogy beférjen a boltíves kapun. Pedig nem kell félnie, a deszkakeret, amelybe az ajtónyílás van vágva, elég magas. Több mint két méteres.