Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

latomat megőrzi a kő, perceim nem oszlanak szét a levegőbe, napjaim nem vegyülnek a kávéházak füstjébe, amelyet itt-ott tarkit csak egy-egy kiáltás, köhögés; láthatóvá kell tennem, megmutatnom azt az erőt, amelyet ezidáig elfojtottam magamban, kupor- gattam ezekre a napokra, hogy legyen erőm a szív éhségét és kiáltásait átvinni a kőbe.

Dolgoztam. Jó volt érezni a kő ellenállását, s jó volt nézni, ahogy lehullanak a fölösleges kődarabok — értéktelenül hevernek lenn a földön, eltékozolt óráimra figyelmeztetnek. Vésnem kellett volna állandóan, dolgozni, gondolkodni, markolni a véső és kalapács nyelét a végkimerülésig, megpihenni, erőt gyűjteni, s megint újra kezdeni. Kevésnek látom most, amit eddig csináltam. Sokat beszéltem, játszottam a bölcset, holott a bölcsességet, a céltalan filozofálgatást már régóta utálom. Most jut eszembe, hogy tanuló éveimben is voltak hasonló problémáim. Egyszerre kiszabott időre el kellett készítenünk egy szobrot. A többiek már mind készen voltak, közben a határidő is letelt, s én még csak neki se fogtam a munkának. Másnap — a határidő letelte után egy nappal — figyelmeztettek hogy csináljam meg. Nekiláttam. Hihetetlen lendülettel dolgoztam. Egyszerre két változaton szorgoskodtam. Végül az én szobraim sikeredtek a legjobbakra — ahogy a tanár mondta: „megfogtam a ritmust.“ Most is nagy bennem a lendület, bírni fogom a munkát.

Szorítom a kalapácsot, a bal kéz, amellyel a vésőt markolom, egy kicsit remeg, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy az izgalomtól-e, vagy a fáradtságtól, hasadnak a kövek, száll a kőpor, belepi a ruhámat, rátelepszik a szemüvegemre, gyakran kell törölgetnem, hogy tisztán lássak. A kezdeti erőfeszítés a legnehezebb. Napokig kínlódni a kővel, csak azért, hogy formásabbá tegyem, a képzelet és a méretezők számára hozzáférhetőbbé, hosszú időbe telik, míg a földereng a szobor, a kéz megállás nélkül dolgozik, de néhány helyen már — mintegy biztatásul — előbukkan egy-egy kivehetőbb részlet: a mellkas egy darabja, a kéz, a fej (egyelőre súlyos kőálarcban). Néha megszakítom a faragást, lesöpröm magamról a kőport, a bokor alól előveszem a műanyag vizeskulacsomat, kortyolok néhányat a langyos vízből, és újra munkához látok. Dolgozom egészen sötétedésig, közben egy kis ebédszünetet szakítva ki magamnak. Estére a csuklóm sajog, mintha eltört volna. Fejemet nehezen bírom fordítani, nyakizmaim fájnak. Szürkét köpök, a kőpor facsarja az orromat. Az első nap, igen, az első nap a legnehezebb. A vacsorát már korábban megvettem az élelmiszerboltban, néhány konzervet, sört, hazamentem. Ügy zuhantam az álomba, mint a halálba.

A következő két napon esett az eső, kitartó, finom szálú eső. Még szerencse, hogy a szobrot éjjelre letakartam, s mellette a modellt is, mert fárasztó lett volna minden este hazacipelni. Az eső egy kicsit megzavart. Ültem a szobában, járkáltam — ahogy mondani szokás: nem találtam a helyem. Járkáltam, ujjaim összefonva a hátam mögött, nem tudtam nekifogni semminek, olvasni se volt kedvem. Mentem át a szobán, kerülgetve a bútorokat, s magamban azt motyogtam: a szobrász végigmegy a szobán, kinéztem az ablakon, a szobrász kinézett az ablakon, és látta, hogy esik az eső. Később az üvegszekrényből előszedtem néhány kavicsot, azokat véstem, csiszolgattam. Az ilyen foglalatosság tele van meglepetésekkel, leköti az embert. Aztán megpróbáltam rendet csinálni, takarítani. A rendcsinálást azonban hamarább abbahagytam, mint gondoltam volna, az a semmi kis felfordulás a műteremben és az előszobában inkább megnyugtató volt, mint zavaró. Nem szeretem a túlságos rendet a lakásban, mikor mindennek sarka, éle van — olyan ez, mintha az ember páncélban élne.

Másnap későn ébredtem — esős időben mindig tovább alszom — a reggeli után elindultam a térre, hogy ideiglenes albérletet találjak arra az időre, amíg a szobor elkészül. Így nem veszítek el órákat a járkálással. Amint nézelődök és tartom az esernyőt, hogy karimája ne takarja el a kilátást, egy közeledő lovaskocsit veszek észre. A kocsihajtót fenn a gumikerekű utánfutó bakján csak alaktalan sötét gomo- lyagnak látom, az eső elöl fekete esőköpenybe burkolózott. A lovak hátán átázott viaszosvászon ponyva. Rejtély, hogy a kocsis hogyan irányítja a lovakat, ha semmit se lát.

A készruha üzlet melletti boltíves bejáraton apró, kövezett udvarba jutottam. Mindenfelé szemét, kacatok: gerendák, tégladarabok egy kupacban, egy mészcsorgásos bádoghordó, mellette mindenféle foszlott rongyok, ruhadarabok, szakadt ponyvák.