Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

Kopogtatok az egyik befüggönyzött ajtó üvegén. Az ajtó deszkáján hiányos, fakult festés. Másodszori próbálkozás után belül lenyomja valaki a kilincset, s úgy hallom, ezzel egyidőben kulcs is fordul a zárban, egy öregasszonyfej jelenik meg váratlanul az ajtónyílásban.

— Kit keres, lelkem? — Kendője hanyagul megkötve a fején. A színehagyott keszkenő alól kicsüng a haj: szürkésfehér, vagy inkább piszkosfehér kóc. Olyan néni ez, legalábbis úgy látom, aki a szomszédaira állandóan szitkokat szór s nagyon kegyetlen és szégyentelen tud lenni, ha dühös, átkozódásai sohasem csupán az ellen szólnak, akivel éppen felesel vagy kiabál, az ilyen típusú öregek az egész emberiséget szidják, a világot és az időt is, amely észrevétlenül elfutott, de mégsem annyira észrevétlenül, hogy ne figyelmeztessen a holnap bizonytalanságára, a múlt vigasz-boldogságaira. Most már késő volt visszakozznom. Végig kell játszanom ezt a menetet is. Elmagyaráztam, miért jöttem, igyekszem a legtermészetesebb hangomon beszélni, de mindenki tudja, milyen nehéz olyan emberrel tárgyilagosnak lenni, akiben valami gonoszát sejtünk, akit felismertünk a típusa alapján. Az ember azt hiszi, hogy minden az arcra van írva. Az öregasszony tétovázik egy ideig, aztán betessékel a lakásba. Mégis tévedtem volna? Az öregasszony mindenesetre még nem zavart el sem zsörtölődéssel, sem sopánkodással, sem kiabálással. A székeken, a falvédő papírral letakart rozsdás tűzhelyen, mindenütt rongyok: férfizakók, szvetterek, harisnyák, kendők, vászondarabok, selyemszalagok, gyűrött nyakkendők. Avas szalonnára és égett fára emlékeztető szag. Állva maradok.

— Azt a nagy szobrot.. . egyedül...? villan föl a tompa arc, és újra megszürkül, kihúny. Belekezdek egy magyarázatba a szoborról és a szobrászatról, de az öregasz- szony tapintatlanul félbeszakít. Elmondja, hogy ismert egy sírkőfaragót, aki törpéket öntött gipszből, és kifestette őket.

Később megnéztem a szobámat. Dohos, kamraszerű helyiség. Betontalaj. A néni begerjedt, dicséri a „szobácskát“, és hosszú szakmai magyarázatba kezd, ne hagyja nyitva az ablakot, sipítozik vékony hangon, mert sok errefelé a macska, megmondja, hol a pumpás kút, a kezét is lendíti arrafelé, de a szobából nem látni az udvart, megmutatja a villanykapcsolót, elmagyarázza részletesen a bekapcsolás-kikapcsolás fogásait, mintha egy analfabéta pigneus venné ki albérletbe a szobát, megmutatja a rozsdás vaságyat, nyögve meghajol, öklével gyömöszöli a matracokat, mutatja milyen puhák, milyen jól rugóznak („a férjem aludt itt, nyugodjon...“), az ágyon két összehajtogatott takaró, az egyik vastag durva lópokróc, mindkettőn lekvárfoltok, kávépecsétek, kosz; elég ez már, mondja, hamarosan itt a kánikula, vörös, vékonybőrű ujjaival a két pokrócra mutat, bólintok, az öregasszony tovább nyüzsög, az ablakhoz szalad, fölemel egy orvosságos fiolát, szoknyájába törli és becsúsztatja a kötényzsebébe. Amint megyünk kifelé, a néni egy házi áldásra mutat a falon (Valaki vár, ha hazatérsz stb.), odanézek, mintha érdekelne, viasz színű vászonra piros fonállal hímzett betűk, egy nő nagy, formátlan szoknyában, arcán kerek piros folt (profilból látni), a ház közelében egy férfi ballag a gyalogúton, nyakában elemózsiás tarisznya, fogja a kislánya kezét, akinek arca majd szétpattan a viszontlátás örömétől. A férfi arca olyan, mintha idegszanatóriumból szökött volna meg. Gyönyörű idilli kép egy házaspárról és egyetlen csemetéjükről. Elhatároztam, hogy ezt az ostoba vászondarabot az adódó alkalommal letépem a falról, és bedobom az ágy alá. Ekkor veszem észre, hogy a villanykörte hiányzik, üres a foglalat. Elfordulva nevetek, hogy a néni ne vegye észre.

A következő téma a kút. Aztán kétszer is meg kell hallgatnom az ajtó becsukásának és bezárásának a módját, az öregasszony mindjárt szemlélteti Is, erőlködve lenyomja a kilincset, feltépi az ajtót, vár egy ideig, és nagy erővel bevágja. A kis ablakban megremeg az üveg. Még most sem hiszi el, hogy mindent megértettem, újra magyarázni kezd, ezúttal a kötelességeimről, házbér, ital, nők stb., majd a férjéről beszél, aki külföldre szökött egy „szukával“, de hamarosan visszatért, nyugodt öregkort akart magának; a férfi aztán jól bezárta mindig az ajtót, kora hajnalban kelt, olyan jó volt, mint a cukor, nagyon megértették ők ketten egymást; egy köhögőroham félbehagyatja vele az áradozást, gyorsan elbúcsúzom, az üregasszony göbös ujjaival utánam kap, de nem állok meg; amikor már három-négy lépésnyire vagyok tőle, nyílik a szája, talán mondani akar valamit, ugyanakkor szája sarkában megremegnek a ráncok, s nagyon