Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

ahhoz, hogy mindent feladjak. Tulajdonos vagyok, mint a legtöbb ember: s ott van előttünk az a gyönyörű lehetőség, amelynek egy fehér koldusbot a jelképe. De azt hiszem, már nincstelenek se tudnánk Igazából lenni. KI viselné el közülünk a csupasz szegénységet? Ámde az is Igaz: meggyőnni, bűnbánatot tartani kevés, alázatosnak kellene lenni. Ahogy a múltkor Edi mondta. De nem vagyok rá képes —. A mondat, amely elkendőzi kényelmünket és hősies nekirugaszkodássá változtatja: „Nem vagyok rá képes. Nem bírom“. A szellem és a test egymásnak ugrik, vitáznak életre- halálra, s mindkettő élni akar. A test királykodna, de a szellem visszatartja. Zsarnok nem tudok lenni, ahhoz túl nagy a szívem. Irigylem a mondabeli indiai királyokat, akik legtermészetesebbnek vették, hogy trónjukat felcserélik önsanyargatásra, hosszú vezeklésekre a rengetegben. Az uralkodást minden aggály nélkül alázatra cserélték. Én, aki gyerekkoromban csupán jót és rosszat tudtam elképzelni (az egész értékrend és az erkölcsi kategóriák átvizsgálása — persze naivan, az ösztöntől hajtva — egy türelmetlen ítélkezési rohammal kezdődött, amikor kamaszkoromban, valamilyen rajtam esett igazságtalanság után meg akartam váltani a világot), csupán angyalt és ördögöt, nekem most egy harmadik úton kell járnom. Az a régi gyermek, akire olyan tárgyilagosan emlékszem, amennyire csak régi önmagamat fel tudom idézni, a régi gyermek megsértődve, dühösen nézne engem, hogy nemcsak a rossz elárulőja, hanem a jó júdása is lettem. Lelepleztem mind a kettőt. Ez az erőm, érzem a szakadékot, amely a keskeny palló alatt vár rám, érzem a mélység vonzását, szédülök, mégis azt hiszem, hogy erős vagyok, kemény és bizakodó. Konok vagyok. A pesszimizmust átalakítom erővé, azért sokan lázadónak vélnek.

Holnap már — milyen megnyugtató — nem lesz időm végiggondolni efféle problémákat, vésőimmel, kalapácsommal odaállok a kő elé és dolgozni fogok. A kőtömb jobb felén egy állványon — egy bárszékszerű állványon — a készülő szobor modellja fog állni, és féltékenyen nézi majd óriásira nőtt testvérét, irigykedik a hatalmas formára, amelyen napról napra kevesebb lesz a fölösleges anyag. Az ember halála percében hasonlatos a szoborhoz. A számtalan pillanat megkeményedik belül, a lélekben, s az ember észrevétlen elnehezül. Halála óráján ez a súly rántja a földbe. A földmély visszakéri pillanatait, a tér visszakéri az időt. A terméssel megrakott fáról — a húsban és az ízben a gyümölcs édes percei — így hullik le a termés. A hamvas gyümölcshús megaszalódik, elrothad, a csontmag — általában — a földbe kerül és csírát1 hajt. (Élet és halál — ilyen dolgokról csak a képek nyelvén lehet beszélni), így hull le egy-egy arc, nagyot toccsanva a sárban, a biológia gallyairól.

Bátrabb pillanataimban belátom, hogy művésznek lenni középút. A művész (újra a képek nyelve!) magasabban áll ugyan, mint az ember, de élete és mozdulatai visszahúzzák a földre, sőt még alább — a poklokig. Kevés olyan lény élt ezidáig, mint Szókratész vagy Zoroaszter — anélkül, hogy egyetlen szót is leírtak volna, költészet lett az életükből. Kő és betűk helyett ők embereket kerestek, és gondolataik formájára alakították őket. Az elő szellembe, az élő húsba ültették gondolataikat, nem a holt anyagba. A művészről sokszor leírták, hogy a szavak, színek, anyagok satöbbik szerelmese. Szerelmese — micsoda tragikomikus kifejezés! Azt viszont már nem olyan könnyű eldönteni, hogy kik voltak emberibb emberek, a próféták-e vagy a költők: Krisztus-e vagy Shakespeare. Az összehasonlítás, jól tudom, nevetséges, és semmilyen eredményre nem vezet. A próféták földi származásával, evilágiságával különben is mindig baj volt. Nem szomorkodom, hogy a megválaszolatlan kérdések száma eggyel növekedett. Szeretem a feloldatlan kérdéseket, zenéjük van. Tudom, hogy a nagy kérdések nem oldhatók meg képletekkel. Engem különben is mindig azok a tények érdekeltek, amelyek a képletek biztonságát — vélt szilárdságukat — veszélyeztetik.

Korán keltem, főicsavartam a villanyt. A tejkörte csupasz dróton — éppen a meny- nyezet közepén — lógott. Vakította szememet a fény. Hunyorogtam, zsibbadt szemhéjam dörzsölgettem, jó időbe telt, míg megszoktam a világosságot. Vizet eresztettem egy fehér zománcú rozsdafoltos lavórba, és megmosakodtam. Élveztem a hideg víz érintését, teljesen fölébredtem, nagy erőt éreztem magamban, jó volt élni. Aztán leültem az öreg, kifakult huzatú fotelba, és vártam. Fél hat volt. Később átlapoztam néhány képesújságot, olvastam. Közben föltettem a gyorsforralőra egy alumínium lábosban