Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

a teavizet. Megreggeliztem. Újra olvastam. Az újságlapokon összesöpörtem — tenyerem élével — a morzsát, s a papirt árkosra behajlítva, a reggeli maradványait a kéküveg hamutartóba szórtam. Kitakartam a modellt, megnéztem figyelmesen minden oldalról, körüljártam. Az enyém volt. Egyik pillanatban nagyon tetszett, aztán már nem any- nyira. A szerszámok elkészítve vártak egy fogantyús fadobozban. A kalapácsok, a vésők, egy tarkamintás rongyba csavarva különféle nagyságú méretezők, egy szétszerelt vasállvány a ládika előtt, a vasállvány, amelyen a modell fog állni. Ariadné fonala az alkotás labirintusában.

Nyolc körül megszólal a csengő. Két férfi az ajtóban, megkérdezik, hogy én vagyok-e az a szobrász, akinek ma segíteni fognak a szerszámok elszállításában. Ilyen ügyetlenül fejezték ki jövetelük célját, s egy kicsit bemutatkozásféle is akart lenni ez a kezdeti monológ. Nyújtottam a kezem, bemutatkoztam. Becsuktam az ajtót, a támlás heverőt pedig az asztal közelébe toltam a két embernek, hogy le tudjanak ülni.

Pálinkát töltöttem csiszolt üvegpohárkákba. Kétszer-háromszor koccintottunk. Az időjárásról beszélgettünk, inkább ők, én csak udvariasan bólogattam. Később segítettek visszahúzni a heverőt a falhoz, hogy ne akadályozzon a munkában, s közben megjegyeztem, hogy kár volt ide fáradniuk, a modellál és a szerszámokkal én is boldogulnék valahogy. Nem feleltek. Egyikük szó nélkül bekukkantott a műterembe, bedugta a fejét és a vállait, aztán visszafordult, és komikusán fölhúzta az egyik szemöldökét.

Az utcán egy szürke tehertaxi állt, a szükséges dolgokat egyszerre levittük, és elrendeztük a gumipadlós csomagtérben. A magasabbik a segédkezők közül a kormánykerékhez ült, és várta, hogy mi is beszálljunk. Még egyszer átvizsgáltam a modellt és a szerszámokat, hogy biztonságban vannak-e, aztán beszálltam a vezető mellé. A másik segédkező — kék pulóverben és barna nadrágban beült a csomagok közé. „Ügyelni fogok rájuk“ — mondta. Hátranéztem a vezetőfülke poros kémlelőablakán, láttam, amint a barnanadrágos egy újságlapot terít szét a padlón, és ráül.

A tér nem volt olyan túlságosan messze. Egy ideig lápos rétek között kanyargóit az út: itt-ott egy-egy fűzfa, vízzel teli gödrök és árkok. A mezőn nagy foltokban sárga virágok. Szerettem volna megtudni a virágok nevét, de a mellettem ülő sofőr sem segített. „Nem vagyok benne biztos. Ha nagyon törném a fejem, talán még eszembe is jutna.“ A vezető cigarettára gyújtott, és lekallantyúzta az ablakot. Éreztem az erjedő növények és a korhadt fa szagát. Egy kereszteződés előtt egy röpke percig várnunk kellett: a sofőr félig kihajolt, kidugta a fejét, és majdnem vállig a jobb kezét is. Hevesen integetett és kiabált. Ismerőst vehetett észre. Újra hátranéztem a kis ablakon át a csomagtérbe, és láttam, hogy a barnanadrágos a hüvelykujja bögyével egy véső élét vizsgálgatja.

A pilóta lába a fékpedálon, lassítunk, aztán megállunk, lassan, csendesen kipakolunk mindent, a barnanadrágos segítségével összeszerelem a modell-állványt, rátesszük a gipszmintát; a vésőket — egy fogantyús faládikában — úgy helyeztem el, hogy kezem ügyében legyenek, de azért munka közben se akadályozzanak, megtapogatom a kabátom zsebét, félő, hogy otthon felejtettem a puha belű ceruzákat, amelyek segítségével megrajzolom a modellen a végleges műszaki pontokat, anélkül bizonytalan az arányok átvitele a modellről a kőre. A gipszszobron már megjelöltem a legfontosabb szakaszokat, ezek kerülnek majd föl elsőként a kőre is, ezek a sorvezetők, melyek nyomában a véső járni fog.

Föltettem a kőpor ellen védő szemüveget, fejembe nyomtam egy kopott sapkát, és vártam a tektonikus akaratra, amely átfut rajtam, szétlöki, lerombolja a nyugalom hamis kérgét. Féltem egy kicsit, de nem hiányzott belőlem az elszántság, ilyen érzésük lehet a katonáknak bevetés előtt. Éreztem, ahogy a szobron egyre kevesebb lesz a fölösleges anyag, rólam is úgy pattogtak majd le a funkciótlan találkozások, séták, ivászatok s általában az egész vigasz-világ; a vigasz elfedi a dolgok igazi oldalát, s csak arra jó, hogy elhitesse a kábákkal, hogy mégis jó élni; ha jól belegondolok, én is halott voltam eddig, aki csupán elhitette magával, hogy él; tetszhalott, élőhalott — nem tudom, melyik a pontosabb kifejezés. Bár éreztem, hogy faragás, közben kimondhatatlanul magányos leszek, mégse szomorodtam el, mert szerencsére nem lesz időm erre gondolni, a munka és utána a fáradtság nem engedi; szerintem értelmetlen volna magányra, társtalanságra és megnemértésre panaszkodni, amikor az ember minden mozdulatának értelme van, amikor az ember teremt. Minden mozdu