Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

véget, és dolgoztak tovább. Egy nagy mélák szögelte össze a léceket és a deszkákat, a szögeket néhány erőteljes, jól irányzott ütéssel beleverte a fába, míg a többiek méricskéltek, fűrészeltek. Ekkor tért vissza az egyik munkás néhány üveg sörrel, sietve és mohón ittak, kézfejükkel végigtörülték a szájukat, és újra nekiláttak szorgoskodni. Egy őszülő halántékú munkás nézett rám egy kevéske ideig, mintha valami fontosat akarna mondani, de amikor észrevette, hogy én is fürkészem az arcát, elfordult és gyorsan belefogott a munkába.

A kőtömb túlsó felén ketten beszélgettek, hogy kicsodák, azt nem láttam, csak a hangjukból jutott el hozzám néha egypár számomra semmitmondó beszédtöredék:

— . .. ugyan te hiszel benne? Meprobamatból van neki a diadémja ... — Hogy kiben nem kell hinni, és kinek van nyugtatókból a diadémja, azt nem sikerült megtudnom. Hogy őszinte legyek, nem is érdekelt különösképpen.

A másik munkás mondott valamit (más hangmagasság, gyorsabb beszéd, sziszegő sz-ek), de azt egyáltalán nem lehetett érteni, egyrészt azért, mert az előbbi beszélőhöz mérve túlságosan halkan beszélt, másrészt a munka zaja miatt: fűrész mart a fába, kalapács kopogott a vasszegek fején, nevetés hallatszott, kiáltások, vezényszók: „.. . a szöget isi“ „a másik lécet, azt a colosat!“ „Tartsátok!“ „Tartsátok erősen“ — kiabált a mélák. — „Lefelé egy kicsit.“ „Íííígy!“

A munkazaj és a ritmikus kopácsolás felajzott, arra gondoltam, hogy most már vége lesz a céltalan utaknak, a véget nem érő ostoba dumáknak, vitáknak, bölcselkedéseknek, a merész ős álmerész elméletek gesztusokkal súlyosbított igazságainak, feltehető, hogy talán még a spleenes hangulatoknak, a végletes örömöknek és bánatoknak is. Csak a munka lesz és semmi más. Dolgozni — úgy hiszem — biztosabban és jobban tudok, mint élni. Tudatom — nem kívánva semmiféle bizonyítást, csupán a saját feltevéseitől mámorosán — máris keresni kezdte azt a helyzetet, amikor az ember csupán alkot, és nem él. A szorgosan kutató agynak fel sem tűnt, hogy a probléma velejéig abszurd, az alapkérdés kettősségét (élni vagy alkotni) a lelkesedéstől homályos szemmel biztosnak látta. Aztán képedtem csak el, akár egy gyerek, amikor a feszesre felfújt tartka luftija kipukkad, s a nagy, színes léggömb hirtelen semmivé lesz. Rájöttem, hogy ha alkotni akarok, élnem is kell, bármilyen ügyetlenül. Mintha eddig nem éltem volna. Egyszerre elkábított az élet sokszálúsága, véges-végtelensége. Emlékszem órákig ültem hervadtan egy pohár sör felett. Holott csak egy átváltozás színtere voltam: a sejtés alakult át bennem bizonyossággá. Aztán a kérdést elfelejtettem, csupán az alkotás kényszere maradt meg belőle. Mert úgy éreztem, a művészetemben kevésbé kötnek a formák, mint az életben. Alkotni még mindig nemesebb, mint élni. A műalkotások, képek, szobrok és versek nem rendeznek ülősztrájkot, nem üldözik a más fele- kezethez, párthoz tartozókat, egyik kép sem árulja be a másikát és nem rágalmazza. Márpedig én engedékenyen akartam élni. Rájöttem, hogy a művészet egy bizonyos életkor után már tökéletes magányban is művelhető. A művésznek elég egyetlen napig élni — témája, mondanivalója egy egész életrajzra való marad. Sokszor kísértenek ilyen egyszerűen megfogalmazható, de annál nehezebb megoldású paradoxonok. A lehetetlen kerget egész életemen át. Ügy érzem, a hit nélküli ember soha sem tud szembenézi az egésszel. És volt-e annyi hitetlen valamikor, mint napjainkban? Nem csupán a vallásra gondolok, mert akkor a kérdésre poénnel is lehetne felelni. Van-e értéke a tudásnak hit nélkül? S az élet? Az élet eltűnik, az embert a földbe hántolják: ami marad utána, néhány fénykép, pár (száz? ezer? tízezer? stb.) korona a betétkönyvön, kopott hangok egy magnótekercsen, patyolatfehér ingek, patyolattiszta napok, és megmarad még a test is egy ideig, aztán már csak a csontok. Érdeklik-e ezek a dolgok a többi embert? A halott rossz mementó. Hiszen az utódok éppen az elől menekülnének, amit a halott hagyott maga után. Senki nem akar atombombát tartogatni az emlékei között.

A művészet új formákat keres, amelyekben néhányan a formátlanság jegyeit vélik felismerni. S ezért kapva kapnak a vélt formátlanság után. Főleg a kívülre élők, a sznobok. Ha már nem sikerült pusztán alkotónak lennem, van egy másik elképzelésem, ez már kevésbé abszurd. Az életem ős a művészetem közé kitenni az egyenlőségjelet. Sajnos, már túl késő van ahhoz, hogy ez csupán elhatározás kérdése legyen. Úgy tűnik, mindig is késő volt. Elmúlt már a megalázkodás ideje is, elmúlt az a kor; én ugyan megpróbálnám, ha nem félnék, hogy kifosztanak. Már túl sokat szereztem