Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)
rugdal maga előtt, fellépdel, ki tudja, már hányadszor, a falépcső fokain (a műteremből az előszobába), fél lábon ugrál, az asztalt kerülgetve, majd újra visszaszökdel a műterembe, bekapcsolja, kikapcsolja a villanyt — deszkalépcső recseg, miközben a szobrász ugrándozik, viháncol, mint egy bugyuta szolgalegény Shakespeare valamelyik vígjátékában, aztán vastag gyapjúinget húz magára, nadrágot ölt, és letrappog az utcára az első fordulón le a(z) (...) emeletre futott kette sévelhár masá valug rálva át a lépcsőfokokat. Egyik tenyerét biztonságból a rézkorláton csúsztatta a második fordulón le a(z) (...) emeletre futott Félő, hogy a lépcső középső szeletén, ahol kopottabb a kő és kicsorbult a lépcsőfokok éle, esetleg megcsúszik és elzuhan. Bal tenyerét a korláton csúsztatta, vagy a korlát fölött lengette, ha megcsúszna vagy megrogyanna a lába —-------Á tment a keskeny vakudvaron, az egyik oldalon a tűzfal, a másikon az öreg bérház fala, a műteremablak homályban, felül az ég könnyű boltíve. Az utca végén, egy összecsukható széken valaki ül, kifordított nyúlszőr bekecsben, nyakában hosszú kötött sál. Gitározik. Egy elferdített gyerekdalt penget, jobb keze ideges egyformasággal csap a húrokba, szabályosan, keményen veri a ritmust. Baljával szenvedélyesen ős ügyesen váltogatja az akkordokat: D, G, A7, G, C, E7. A fiú mosolyog. Láthatóan tetszik magának. A szobrász lépdel — úgy érzi, a zene ritmusára. A szobrász megy. Válla előregörnyed. Közben a zene halkul. Akár egy filmjelenetben, a főhős megszólalása előtt. De itt nincs főszereplő, csupán egy (vagy két-?) személyes közönség. A díszletek csapnivalók. Az utca, a házak. Itt nincs semmi lepusztult állapotban, de azt se lehet rámondani semmire, hogy elegáns. Már alig hallani a gitár hangját. Dégéáhetes dégéáhetes dégéáhetes A szobrász befordul egy sarkon. dégéáhetes dégéáhet----------------------cééhet------------A zene teljesen elhal. Egyre fakóbb képek. Annyira szürkék, homályosak, hogy már más jelentésbe lendülnek át. Felvillanó, kihúnyó látomás: a koponya amfiteátrum. A megdermedt és kiszikkadt nyelven valaki kothurnuszban kiabál, szaval. „Miként rossz szívű ember, nem feledte el A régi sértést! Hogy lehetne bölcs tehát?“* A koponya falán élő itatós. Lüktet, mozog, kövér. Felszív minden képet, felissza a hangokat. A szembe betör az élő utca, betör a külvilág. II Megálltam a téren, és mindjárt a kőtömböt vettem szemügyre, amelyből majd a szobrot fogom kifaragni. Hatalmas volt, alaktalan, közönyösen és súlyosan komor- lott, nehéz volt elképzelni, hogy ebből hetek múlva egy emberalak feslik ki. A kő körül forgolódó emberek nem nagyon törődtek velem, az orruk alatt köszöntek vissza — halkan és gyorsan —, ácsolták a hatalmas bálvány körül az állványzatot. Ketten közülük rágyújtottak, gyorsan, idegesen fújták ki a füstöt, aztán eltaposták a cigaretta* Euripidész: Andromakhé
