Irodalmi Szemle, 1973

1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)

mert nem szólalok meg, nem akarom megzavarni a gondolatok természetes áradását. Ami utólag megmaradt (a többi eltorzult, homályos emlék között]: vad, merész vágásokkal rövidített filmszalag (színesben vagy fekete-fehérben?), a legszabadabb gondolatok, képtelenségek (emlékszem például egy Jól megtermett kutyára, csaknem borjú nagyságú volt, a hátán nyeregként szolgáló női nemiszerv — zöldesbarában —, s a hatalmas kutya nyihogott, várta utasát); arcok, alakok tűnnek fel, az arányok erősen hatnak rám, erős, határozott érzéseim vannak, mintha nem is álmokhoz, hanem fantáziaképekhez kapcsolódnának, szinte átélem, ahogy egy vonal-emberke dimenziót kap, a fejem összeszorul, mintha satuba fogná valaki, látom élükkel egybenőtt tenyereimet, a két tenyér így együtt ijesztő nagynak tűnik föl, mint egy ideges, megéledt palánk, az ujjaimat skurcban látom. Az egyik ujjam — akkor megfigyeltem, de reggelre már nem emlékeztem rá pontosan, hogy melyik, azt hiszem mégis, hogy a bal kéz mutatóujja volt —, az egyik ujjamon észreveszem, hogy a köröm túlságosan lágy, fájdalmat nem érzek, de a látvány magában is elég iszonytató, mintha azt nézném, hogy a kifent kés húsomba vág, a seb kettényílik, mint a némák szája, és dől a nyílásból a vér; ijesztő dolog sebet látni magunkon és semmilyen fájdalmat nem érezni; így voltam én is, csak hasonlítva tudom elmondani azt a rémületet, s akkor észrevettem: ujjamon megmozdul a lágy köröm, felhúzódik egészen az ujjam hegyéig (most veszem észre a körömágyban a hosszú, gondozott szempillaszőröket és —) egy hideg madárszem villan rám, minden különösebb érdeklődés nélkül, egyszerűen csak néz, aztán veszem észre, hogy még két-három ujjhegyen is szemek csillannak, néznek rám üveges kitartással és bizalmatlanul. Aztán verssorok, idézetek, értelmetlen szövegek, töredékek vonulnak bennem, az ötleteket, idézeteket, az ismert és ismeretlen sorokat megszemélyesítve látom, egy karaván vonul, később ritmikus időközökben feltűnik még két csoport; az egyik karavánvezető, széles a feje, kapu nagyságú szája kitátva, megáll önmaga előtt, letérdel és kitárja karjait, mintha magához akarná ölelni a mindenséget, és tevéstől magába sétál, majd sorra eltűnnek szájában a karaván többi tagjai, s mindez olyan természetes, mintha csak rajzfilmet néznék, kis híján nevetni kezdek, de a képzelet, ahogy előretekint, hogy megnézze a hiányt, ahová a csoportnak érnie kellett volna, látja: a karaván sértetlenül halad, mintha közben mi sem történt volna, semmi jele a nyugtalanságnak. Álmosan és biztosan baktat mindenki

— valahová.

Egy kavics cincog álmában.

Teljes üzemben a hold. — Feliratok egy ódon vadászkastély latrináján. S tovább:

Piros rózsák beszélgetnek.

Az egyik valamit hevesen magyaráz,

Kilátszanak szuvas fogai.

Az egyik rózsa szerelmet vall az Álmában cincogó kavicsnak.

Cifra, stilizált betűk, akár egy kéziratos kódexban.

A vadászkastélyban homály van. A falról nagy robajjal lezuhan egy kép. Ráhull a hold fénye: egy citera — kihasználva, hogy tökéletesen beszéli a virágnyelvet — margarétával traccsol. Szirmai alatt tapogat. A citera elégedetten fölszáll az egyik faágra. Aludni akar. Este van. Megkeresi a fészekben a legkényelmesebb helyzetet, és felborzolja húrjait.

A szobornak többféle modellje is készült. Számtalan apró gipszalak, s végül egy félméteres nagyságú modell — immár végleges megoldásnak szánva — ami az eredetinek, egyelőre csupán a képzeletben létező kőóriásnak, kb. hatszorosan kicsinyített mása. A szobrász most az egyik öklömnyi próbafigurát szorongatja, tapogatja, kehely- szerűre formált tenyerébe rejti, fedőként ráborítja a homlokát, vadul-vakon rohangál az előszoba és a műterem között, olykor hirtelen, kíváncsi, kamaszlányos szertelenséggel felemeli a fejét, megbámulja a szobrocskát, friss érdeklődéssel, mintha akkor látná először, ugrál, bele-belekiált a levegőbe, a nehéz, barnás levegőbe, egy forgácsot