Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Varga Imre: A szobrász (II)
Varga Imra a szobrász Nem jelképe semminek. Biztosan érzi maga mögött a világát, azért nem veszti el a biztonságérzetét, egyensúlyát, lehet, hogy vár valakit, de meglehet, hogy éppoly céltalan, mint egy fa a parkban úgy áll az asszony a bomlás világában az erősnek tetsző díszletek szorításában ennek az asszonynak itt a hazája de egyben idegen is itt úgy tűnik varázslat köti és menekülni képtelen. A szobrász figyelmesen végignézi az ácsorgó nőt, s amikor már majdnem egy szintbe ér vele (Edi a szobrász bal oldalán), torkot köszörülve halkan köszön, de az asszony csupán a fejét fordítja a két sétáló felé. A szobrász és a szürkemellényes lassan bandukolnak tovább, cipőjük kopog a macskaköveken. A visszhang konokul kíséri őket, hűvösen és keményen veri a dobhártyájukat. Ahogy az utcafordulóban visszanéznek, látják: az asszony végzett egy negyed fordulatot, s most a hátát mutatja feléjük. Valamit nézhet. Árnyéka ránehezedik a roskatag fapalánkra. A szobrász lehajol, és fölemel egy rojtos szélű, piszkos papírdarabot, rajta alig olvasható írás: Egy madár zuhan sebesen Leng alá a sűrű Zöld lombba bukik Ar ... t hámozom ki mosolyod . .. Min . .. ld diót Valami láng r ............ő tűz A tnyilal a hús............................... Remegő szerveidbe már Csontjaim ... apró sárg ... Virágok szimatolnak .................pol...............z............ A papír több helyütt elszakadt, alján már csak néhány betű olvasható. Máshol tintapacák kebelezték be a szavakat. Zsongás. A zsongás felerősödik. Szinte az elviselhetetlenségig. A szobrász beszél. A hangok lapulva áradnak, egy nagy sivatag szélén, vagy lakatlan sziklák között. A szavaknak nincs teste: Nemrégiben megfigyeltem magamat. Elalvás előtti hipnagóg állapotban voltam. Az ágyam mellett, az éjjeliszekrény vastag kéküvegjén ott állt a magnó, bekapcsolva, csak egy mozdulat, s a tekercs forogni kezd. A mikrofon a fejemmel egyvonalban. Csakhát végül semmi se lesz a rögzített önvizsgálódásból,
