Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Zalabai Zsigmond: A távol közelében (Tóth László: Maszkok Beethovennek)
Zalabai Zsigmond a távol közelében (Tóth László: Maszkok Beethovennek) Modern költészetről — már ami a formai vonatkozásokat illeti — alighanem attól az időszaktól fogva beszélhetünk, amikor a költők rájöttek, hogy nemcsak hozzátenni, hanem elvenni is lehet a poézis kelléktárából. A sejtetésre törekvő szimbolisták inkább a tömörebb, nehezebben fölfejthető metaforát kedvelték, semmint a nyilvánvalóbb hasonlatot — egyszerűen száműzték a mint hasonlító szócskát. A főneveket és főleg igéket használó expresszionisták és futuristák a legszívesebben kiradírozták volna a szótárból a határozókat és mellékneveket. A szürrealisták még ennél is tovább mentek: kidobtak a versből minden kötőanyagot, minden magyarázó elemet, fokozták a képek közötti logikai kapcsolat távolságát, sokszor annyira, hogy versük értelmetlen sorok halmazává vált. Ezen a ponton haladja túl őket az a fajta modern költészet, amelynek egyik szülőatyja az az Eliot, aki a kötőanyag nélküli, a verset kiváltó helyzetre és előzéményekre nem utaló, csupaszra meztelenített képeket olyan rendbe, olyan szigorú fegyelemmel formált rendszerbe tudta foglalni, hogy azok magyarázkodás nélkül is jól áttekinthető struktúrává álltak össze. A költő és a költészet tábora azonban — a kihagyások, az elhallgatás és az „antiepikus“ törekvések miatt — mégsem halad együtt; az utóbbi — különösen nálunk — tempót vesztett, lemaradt, s az érthetetlenség vádját zúdítja a modern költészetre. A hosszúra nyúlt, de szükségszerű, mert a fiatal költészetünk befogadásával kapcsolatos problémákat is jelző kevezetés után Tóth László egy olyan „érthetetlen“ verséről szeretnénk szólni, amellyel kapcsolatban a kritikus feladata már eleve adott: „kommunizálni (az olvasók szélesebb rétegei számára is megközelíthetővé tenni) költészetünk modern törekvéseit, „kimutatni a ,pont’-költészetből is az embert“ (Tőzsér Árpád). Lássuk tehát a három részre tagolt vers első szakaszát: 02. Egy kés. Homlokodhoz közel. Homlokodhoz távol Talán madár zuhan. Kizuhan az éjszakából. Mint a kő. Se szárnya, se röpte. Csak zuhanása. Egy virág. Homlokodhoz közel. Az éjszakába. Tükrök illúziótlanságával intett feléd. Homlokodhoz távol. És mégis megérintenéd. Két szemüregedben két gyertya pislog. Érte. A térből utána mész egy teretlenségbe. Mélyhegedűk ölében a madár lángol. Homlokodtól egy egész idővel távol.
