Irodalmi Szemle, 1973
1973/10 - Zalabai Zsigmond: A távol közelében (Tóth László: Maszkok Beethovennek)
A fenti szakasz olvastán az első benyomásunk az, hogy a sorok valamiféle feszültséget teremtenek bennünk. Hatnak ránk. Mivel? Elsősorban lökésszerű, megtorpanó, elinduló, majd ismét elakadó, nehézkes előrehaladásukkal. A soroknak nincs nagy ívük, nem nagy lélegzetvétellel, nem egy szuszra mondják azt, amit mondanak — gyakori szünetekkel megszakított, rövid, gyakran csupán két-három szavas, visszafogott mondatokból állnak. A másik feszültségfokozó tényező a polifónia: a versszak „ízeinek“ (szócsoportjainak) más-más ritmusa: Egy kés. Homlokodhoz közel. Homlokodhoz távol. 2 / 4 12 11 4 / 2 Talán madár zuhan. Kizuhan az éjszakából, w / o — / w — // 4 / 4/ Az első sor egy dallamtalan ütemelőzőre, valamint két 4/2-es tagolású magyaros ütemre oszlik. A másodikban kétfajta ritmus is keveredik: a sor eleje lassú lejtésű jambus, második fele két 4/4-es ütemből áll. Ez a ritmusváltás végigvonul az egész költeményen s az állandó ritmusvariációk, a más-más ritmusú „ízek“ sajátos ritmusinterferenciát idéznek elő: a versnek nincs állandó rendszerességgel ismétlődő, kiegyensúlyozott dallama — hol az egyik, hol a másik ritmusfajta érvényesül, s ez zaklatottá teszi a költeményt. A ritmika vizsgálata után lépjünk egy szinttel följebb, s elemezzük a vers szavait — először a szóhangulat szempontjából. Megfigyelhető, hogy a költemény sugallta érzelmek is állandóan hullámzanak, s a rapszodikus csapongás során a kés (a veszély szimbóluma), hol közel van, hol távol. A „Talán madár zuhan“ mondat nyomasztó képet állít elénk: zuhanni csak az erőtlen, megsebzett madár szokott. A következő mondat („Kizuhan az éjszakából“) még komorabb: a madár úgy zuhan ki a sötét egekből, mint valami meteor (lásd a második rész „Madár tolla lángol“ motívumát!), kivédhetetlenül, megállíthatatlanul. Az ugyancsak nyomasztó hangulatú harmadik sor után egy váratlan síkváltás következik: „Egy virág“ (a szépség, tisztaság, gyöngédség jelképe) áll előttünk, érinthető közelségben („Homlokodhoz közel“), hogy azonnal el is távolodjék az előző sorok által riasztónak festett éjszakába. A komor, majd derűs képek után egy szomorúságot sugalló, „gyászgyertyás“ kép következik („Két szemüregedben két gyertya pislog. Érte.“), mert a költő rádöbben, hogy a virág a szépség, a tisztaság) elérhetetlen messzeségbe került („Homlokodtól egy egósz idővel távol“-ra). A vers az eddigiekben az elérhető-elérhetetlen drámája. Figyeljük csak meg az ellentétek rendszerét: Egy kés. «—* Egy virág. Homlokodhoz közel. <—► Homlokodhoz távol. Homlokodhoz távol. <—> Es mégis megérintenéd. A térből utána mész <—► egy teretlenségbe. Az első szakaszt sajátos „billegő“ (kiegyensúlyozatlan) szerkezet jellemzi, hol a pozitív, hol a negatív töltésű gondolat és hangulat javára billen a mérleg nyelve. Ez a rész — mint már utaltunk rá — rapszodikus jellegű, mégpedig a struktúra minden szintjén, kezdve a ritmusváltásoktól, az előrelendülő-megtorpanó mondatoktól, a hangulatváltásoktól egészen a szavak és mondatok ellentétrendszeréig. A szakasz egyelőre nem magyarázza, hanem megjeleníti, formai eszközök által érezteti, sugallja a nyugtalan lelkiállapotot. Ez a mondanivalója — vagy inkább „sugallnivalója“. S most lássuk a második részt: 03 Két szárnycsapás közti térség. Távolabb. Néhány mozdulat. Ami mindig ittmarad. Szentélyek a fák. Kereszt s tornyok nélkül. Gyökerek kriptáiba a csend beleékül.
