Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág

csizmás, kucsmás férfi hordja neki két vödörben a vizet: romantikus téli falukép, Ozsvald Árpád korai költészetében találkozunk hasonlókkal. Dehát a tárgyadomb nem idilli rekvizitum elsősorban, hanem a napi munka egyik összetevője és színtere. Az istállóban az állatok alól kora reggel talicskára vagy saroglyákra rakták a trágyát (a ganajt), és egy odavetett vastag deszkapallón felvitték a trágyadomb tetejére. Kamaszkorom szívderítőén mélabús tapasztalatai közé tartozik, ahogy feszülő inakkal tolom a magasra rakott, nehéz talicskát a sáros udvaron, megcélozom vele a keskeny deszkapallót, de a rakománytól nem látok előre, és a „tragacs“ kereke a deszka szélére fut, lesiklik róla, belesüllyed a lucskos szalmába és megakad; nekifeszülök, hogy a szemem is kimered, de a szállítóalkalmatosság nem gurul tovább, egyhelyben küszködöm vele, mint Sziszüphosz a sziklával. Dühömben már le akarom róla fordítani a trágyát ott, ahol megrekedtem, de akkor villával kellene feldobálnom a domb tetejére, így hát visszafarolok és újból nekiindulok a deszkának, amíg csak sikerül fölérnem a magasba. A trágyahalmokat időnként egyenletesen szétraktuk, megtapostuk, gondosan bántunk vele. Késő ősszel, télen és kora tavasszal jött el a trágyahordás (a ganajozás) ideje, általában lovasszekérrel, de magas hó esetén lovasszánnal hordták szét a határban. Gyakran rossz idő volt, ilyenkor tudatosan választották az olyat, amikor „mást nem lehetett tenni“; hideg, esős és szeles idők jártak a tárgyahordás idején, néha hóviharok söpörték végig a határt, máskor orkánszerű szelek, vagy apró szemű, sűrű eső szitált, amely már-már ellenálló közeget jelentett az élők mozgásának, körülvette és bebugyolálta az embert és állatot, a tárgyakat és a földeket — mindenhová behatolt, önként vállalt, szigorú fegyelem küldte ki ilyen időben a parasztembert a határba. Ha a nagyapám azt mondta: ma nem megyünk sehová! ... nagyon alkal matlan időnek kellett akkor lenni a mezei munkára. Aki a határban a messzeség képzelt egyenesein lomhán elmozduló és lassan úszó trágyásszekereket nézte volna, olyan akadálytalannak és puhának látta volna a vonulásukat, hogy bizonyára nem gondol arra: a tárgyahordás ló és ember erőpróbája. Amikor a szekér már beállhatott a „gödörbe“, mélyen fölvágta annak felpuhult talaját, a kerekek néha tengelyig süllyedtek a barna ragacsban. S a szekeret annyira megrakták, hogy a lovak éppen ki bírják húzni a tárgyásgödör lejtős mélyedéséből; félig rakott szekérrel nem gazdaságos a szekerezés, megszólják érte az embert és lebecsülik a lovait. Az összeérett trágya megfeketült, ásóval lehet vágni, és olyan nehéz, mint a sár. A legfontosabb és a legnehezebb pillanat a megrakott szekér indítása: a jól összeszokott — jól húzó — pár ló egyszerre feszül az istrángnak, szinte hallhatóan ropognak az inaik, a szekér kerekei lassan megmozdulnak, túrják a képlékeny talajt, de forognak. Szilaj erő jelenlétét érezni lassú elmozdulásukon. S mintha a lovak is tudnák vagy éreznék, hogy ez a döntő pillanat, szinte fölágaskodva vetik bele testük súlyát a hámba, és egyre gyorsuló apró léptekkel, majdnem vágtában ragadják ki a szekeret a gödörből. Az udvar kemény, köves részén aztán apám megállítja őket. Fújnak egyet, a gazda még bemegy a házba, mond valamit, iszik vagy cigarettára gyújt, és felül a szekérre. Innen már könnyű indítani a szekeret. Rossz lovak azonban indításkor nem egyszerre feszülnek az istrángnak, topognak, haboznak, „táncolnak“, és hol az egyik, hol meg a másik ránt a szekéren, „fűrészelnek“, ahogy nálunk mondják, a gazda ordíthat rájuk, szitkozódhat s ütheti őket az ostorával, akkor sem indítják meg a szekeret, így hát le kell raknia a trágyából, vagy segítséget kell hívnia. Gyakran a kocsis is nekifeszül a szekér lőcsének, de még a háznép is segít a lovaknak, ha kell, csak a szekér kikerüljön valahogy az udvar kemény talajára. Mert a többi már könnyebb, az úton a szekér könnyed gurulása mellett a lovak is megpihennek, a gazdából meg kifújja a szél, kiáztatja az eső és kicserzi a fagy a mérget, hogy megbízhatatlanok a lovai; ha viszont jó húzók, akár rájuk is bízhatja magát, csak a gyeplő apró rándításaival ad jeleket nekik, hogy merre forduljanak. Az időjárás ármánykodását vagy dühöngését meg mindenképpen el kell viselnie az olyan embernek, aki közvetlen kapcsolatot tart fenn a természettel, és nehéz munkával csikarja ki tőle a kenyérrevalót.

Elhagyva a trágyadombot, az udvar vége a baromfié és a gyerekeké. Itt élik le nappalaikat a tyúkok, libák, kacsák és kiscsibék, s a gyerekek is itt játszanak rendszerint. Mert itt több olyan hely, tárgy és részlet található, amely megmozgatja a gyermek képzeletét. A fiú és lányka barátokkal például lakást rendeznek be a sertésól padlásán. Disznóólnak, illetve lábas-ólnak hívják nálunk ezt a faépítményt azért,