Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág

mert nagysága szerint négy vagy hat erős oszlop tartja a vázát, amelynek alsó vége félméteres lábakként hordozza az ólat a föld felett. Hagyományos szokás és tapasztalat szerint, egyformán épültek föl ezek a „lábas-ólak“, érdemes róluk néhány szót ejteni. Keményfából készülnek, mert az örökké éhes és rágásra hajlamos sertések szétrágnák a fenyődeszkákat, pedig ezeket a masszív építményeket az építtetőjük egész parasztnemzedékek számára készítette, úgy öröklődtek. Rendszerint két rekeszesek, két csapóajtóval, melyeket etetéskor kötélen lógó fagamóval (gajmóval) akaszt ki a gazdasz- szony, hogy az elöl levő favályúkba öntse a moslékot vagy szemes eledelt, répát, tököt. A ketrecben a disznók gömbfa padlón hevernek, de télen szalmát is adnak alájuk, ha nagy a hideg. A megemelt padlóra azért van szükség, hogy az ól alá csoroghasson a sertések vizelete, lehulljon ürülékük, ezért a lábasólak alatt a talaj fölázott, csatakos s penetráns szagú. Oldalajtaja is van a fülkének, amelyen vágáskor kihúzzák az ölésre ítélt hízót, az egyik ajtó elé rendszerint nyitott kifutót, „rajcsúrt“ emeltek, hogy az épület lakói a szabad levegőre és a napfényre is kijöhessenek. A lapos padlás fölé csúcsos cseréptető emelkedik, ez alatt a tető alatt volt valamikor a tyúkok alvóhelye. Az én gyerekkoromban a tyúkok már nem itt éjszakáztak — háláltak, mondaná anyám —, hanem a szín oldalára szerkesztett léceken, a kakasülőn. A tyúkok régi helyén, a lábasól padlásán mi, gyerekek rendezkedtünk be kincseinkkel és vagyontárgyainkkal, hogy játék után apró, színes baromfitetűvel — amit nagyanyám tyúksornak hívott — bőven ellepve, viszkető bőrrel és kiadősan vakarózva másszunk le onnan boldog házasságkötések, keresztelők és egyéb, a felnőttektől ellesett és végigjátszott társadalmi események után. A gyerek általában, a falusi gyerek meg különösen, házat, kunyhókat és barlangokat épít magának mindenfelé, lakásokat rendez be, mintha önállósulási vágyát, függetlenségi törekvéseit dokumentálná ezzel a tevékenységével. Az ilyen tevékenységre az udvarnak ez a része kiválóan alkalmasnak bizonyult, mert itt már nem érvényes a szabály, hogy az udvar csupasz föld, növényzet nélküli puszta talaj legyen. Itt kezdődtek a kerítés mentén az orgonabokrok. Nemcsak megtűrt, hanem hasznot hajtő zöld erdő a torma dús levélzete, s a kislibák nevelésének szempontjait figyelembe véve ugyancsak helybenhagyott illetőségű zöld szőnyeg, a sűrűn tenyésző papsajt, az isten kenyérkéje. De még bogáncsok is vannak itt, püspöklila bóbitájú, sündisznőszerű bogyók, melyek a ruhába ragadnak, meg hosszú, sárga tövisek, aztán a magas büdös bürök (bőrök) és persze a veszélyes csalán, a csővány. Itt tákoltunk össze deszkából kunyhókat, két gömbfából és öreg lécekből összeszögelt tutajt építettünk, amellyel majd a megáradt Patak rohanó sárga hullámain leúszunk a tengerre, aztán tankot állítottunk össze a pelyvakeverő-ládából, a kocsiládából meg a fejőszékből, még páncéltornya és csapóajtaja is volt. Ez a hely az udvar átmeneti része a kert felé, a határterületekre jellemző kötetlenség és zűrzavar jellemezte, az udvar szigorú gyakorlatiassága itt valahogy a szabad természet kötetlenségével érintkezett; a gazdaság fa- és gallykészlete is itt van elhelyezve. A szerszámfának meghagyott vastag gömbfák egymás mellett, a vékonyabbak rakáson hevertek, a felfűrészelt ölfa „kalitkába“ rakva, a kemencefűtő ág félméteres darabokra aprózva és szalmakötéllel kévékbe kötve, boglyába rakva az aprőfa. A felaprított ág és az aprófa a ház melegségét idézte, s ebbe az idillbe a vékonyabb, felfűrésze- lésre váró tűzifa-törzsek rakása is belesimult, de a legimpozánsabbak, már-már tragikusan méltóságosak a nyolc-tíz méter hosszú, emberderéknál is vastagabb szálfák, a tölgyek és bükkök voltak, amelyeket nagyapám hagyott meg, mert tervei voltak velük. Valamit faragni vagy csináltatni akart belőlük, de keveset beszélt arról, hogy mit; ő tudja, ezért úgy döntött, hogy nem kell fölfűrészelni őket, hagyni kell, hadd érjenek és száradjanak. S a feldarabolva is méltóságos szálfákat — akárcsak a trágyát hordó parasztembert — fújta a szél, verte az eső, szívta a fagy és befedte a hóesés, amíg kiszikkadtak, sejtjeik acélossá merevültek; akkor a nagyapám elővette őket és megvalósította velük a terveit. Nagyfűrésszel fűrészelte, szekercével faragta őket, szíhetővel (széles élű faragóbalta) egyengette a felületüket, aztán gyalulta, faragó- késsel munkálta ás vésővel, asztalosfűrésszel alakította, amíg új épületrészek, leeresz- tők (ferde tetejű nyitott fészerek), sopák oszlopai, tömör padok és munkaasztalok, székek, gazdasági felszerelési tárgyak és szerszámnyelek lettek belőlük. De az apámra más idők jöttek, ő már nem valósíthatta meg a félretett szálfákkal a terveit. Veterán, toronymagas tölgyet vágtunk ki a háború utáni második évben az úrbéri erdőben,