Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág

segített is a teli vödörnek a fölemelkedésben; a mérleg serpenyőihez hasonlóan jártak a vödrök a forgó henger lógó láncsorain. Nyolc-tíz vödörrel elég a lovaknak, ugyan­annyi a teheneknek; forgott a nagykerék, hajladozott mellette az ember, s a hosszú lánc sírva csikorgott a kúthenger vasbordázatán. Télen a fagyokban, ahogy kiöntöttük a vizet, nedves lett a kezünk, s utána, ahogy a vaskerékhez értünk, éreztük, hogy a szürke fém hűvösen ragad a hidegtől, mint a méz. A lovak szürcsölve, nagyokat horkantva kortyolták a vizet, orrukkal beletúrtak, a amikor a fejüket kiemel­ték belőle, puha pofájukról visszacsorgott és halkan locsogott a víz a szürke, havat ígérő ég alatt. Sötétedett. A cementvályú mellet, de már a kiskertben, öreg körtefa állt, lombjai a vályú fölé borultak és nyáron mézsárga körtéket, ősszel pedig barna leveleket hullattak az állatok ivóvizébe, ki kellett szednünk itatás előtt, mert a lovak féltek a barna levelektől, horkantva kapták fel a fejüket, amikor egy-egy levél sötét élőlényként elmozdult a helyéről, mintha lomha kagylók lebegnének a vályú falán élő moszatok között. Az udvar ezen a részen, az istálló és az itatóvályú előtt, mészkővel volt kirakva, hogy az őszi sarakban az állatok patája és csülke ne merüljön el. A tehénistálló bejáratával szemben a nagyapám 1934-ben a szekerek­nek és a mezőgazdasági fölszerelésnek színt emeltetett. Négy szürke betonoszlop és négy gömbölyű fenyőoszlop tartotta a piros cserepes tetőt, a szín két oldalát bedeszkázták, hátulját a szomszéd házfal zárta el. Az eleje nyitott. Előtte a „csepegő“- ben derékvastagságú, öreg eperfa (szederfa) állt, és dús koronájának egy részét ráfektette a tetőre. Június végén hüvelykujjnyi, kövér és mézédes fehér szedrek hulltak róla a földre, összeverekedtek értük a tyúkok és a kacsák. A színben verebek és galambok fészkeltek, deszkaoldala mellett falszerűen berakva állt az aprófa, ennek tetejében vesszőből font tyúkkasok, kerek nyílásukon tojó tyúkok csőre és gombszeme néz ki, rövid tarajuk vörösük, lihegnek a melegben. A sarokban a nagyapám gyalu- padja áll, föléje akasztva fűrészek lógnak, rámás asztalosfűrészek, aztán nagy, fanyelű fúrók, egy faliszekrényben vésők, fogók és gyaluk. Két vasalt parasztszekér, négy borona (barona), a magasban a gerendákon szétszedett lovasszánok talpa, szerszám- nyeleknek félretett gömbfák, többnyire akácok. Kedvelt fa nálunk az akác, gyorsan nő, jó tüzelő, mert frissen hasítva is ég, fényes, sima szerszámfa baltanyélnek, kapa­vagy vasvillanyélnek. A tűzifa mellett az előtérben X lábú fűrészelőbak, tuskó és fejsze. Frissen fűrészelt fenyőgerendákból és új piros cserepekből épült föl a szín, ez a hasznos épület, amely azon túl, hogy a gazdasági felszerelést védi az időjárástól, rossz időben, esőben munkahelye a férfiaknak, ahol fát vágnak, szerszámokat javít­gatnak. Sorban utána, az akollal szemben a trágyadomb (ganajdomb) következik. Városi ember számára talán egyebet sem jelent a trágyadomb, mint azt a szemét­dombot, ahol „minden kakas úr“, mármint a sajátján. De az udvarnak és a paraszt- világnak nélkülözhetetlen tartozéka: amelyik gazdának nincs jő trágyája, annak ter­mése sem lesz. Abban az időben, a húszas-harmincas években a parasztgazdaságok elvétve használták csak a műtrágyákat, egyetemes érvényű talajjavító szerük az istállótrágya volt. A szuperfoszfát és a pétisó neve csak a negyvenes években merült föl a faluban, és néhányan talán kísérleteztek is vele. Kész intézménye az udvarnak a trágyadomb: széles, sárgásbarna, ázott szalmarakás, de ahogy beleás az ember, anyaga egyre szürkül és feketedik, s a jó, érett trágya szinte már sárszerű és egészen fekete. Az öreg, több éves és túlérett istállótrágya pedig már egészen földszerű, mintha az évszázados tapasztalatok szerint folyó parasztmunka lényegét példázná, hogy ez a tevékenység az anyagcsere körforgásszerű menetét valósítja meg: a földtől szalma, szálas- és szemestakarmány alakjában elszedett táperőt és ásványi anyagokat a föld istállótrágya alakjában kapja vissza, amely ugyanabból a szalmából, takarmány­ból és az állatokkal föletetett szemestermésből keletkezett és vált dúsító erővé. Ilyen a természet ősi vegetációja; a halálból és rothadásból új élet születik. S ennek az új életnek a melege ott pipál ősz végén, a talajmenti fagyok után, majd télen a hő alól a rőt színű trágyadomb tetején; a mélyben munkáló bomlás, a csendben lejátszódó vegyi folyamatok párafelhőket küldenek a reggeli ködbe, hogy hírt adjanak magukról; pipál a trágyadomb. Télen az asszonyok rajta mossák disznóöléskor a disznóbeleket, mert a rőt domb olyan, mint egy primitív akklimatizáló berendezés, megtöri a fagy erejét, és mediterrán légkört varázsol maga köré; a berlinerkendőbe burkolt, botosos asszonyi alak szorgalmasan hajlong az apró gőzök között, előtte gömbölyű fateknő.

Next

/
Thumbnails
Contents