Irodalmi Szemle, 1972
1972/10 - Duba Gyula: Vajúdó parasztvilág
Az udvar Az olyan gazdaember, amilyen a nagyapám volt, a lakóházban aludt, de az udvaron élt. Amikor nem a határban dolgozott, a tág udvar volt az élettere és munkacsarnoka. A nagyszüleim nem ismerték a pihenést, a szabadidő idegen és érthetetlen fogalom volt számukra. De ezt csak úgy érthetjük meg, ha tudatosítjuk, hogy nem a hétköznapok minden órája jött feléjük a tennivalókkal, hanem ők közelítették meg a valóságot a tenniakarás igényével, a tétlenség szigorú tagadásával. Ogy is mondhatnám, hogy egyéniségük a tetteikben valósult meg. A munkában. A mezei munkák szüneteiben vagy elvégzésük után bűvös kör lett számukra az udvar, állandó lehetőségeket nyújtott tettvágyuk kielégítéséhez, fogva tartotta és nem engedte őket. S nemcsak őket, hanem a ház minden lakóját fogva tartotta, gyerekeket és öregeket egyaránt, mert valóságosan és szimbolikusan azt a kis világot jelentette számukra, ahol az egyéniségük közvetlenül és önállóan érvényesülhetett, munkában, játékban egyaránt. S emellett az udvar névjegy is volt, a gazda névjegye, a család jellemzője, életvitelének és erkölcsének a tükre. Mi volt hát az udvar, mint valóság és fogalom? Szélesre tárt deszkakapuján ki-be jártak a szekerek. Szárazságban a talaja kemény volt, mintha ledöngölték volna, de nyári záporok után, s még inkább a hosszú őszi esőzések idején néhány ujjnyira felázott, mély nyomokat vájt benne a szekerek kereke, s a mély vágások széle magasra feltüremlett. Puszta és szürke volt az udvar földje, mintha azt jelképezné, hogy a paraszti kultúra valahol a meztelen földdel rokon; kapával vágtuk ki belőle az éppen csak kibúvó, apró gyomokat, félénk fűszálakat, mert a gondozott parasztudvar felszínén a gazda nem tűrhetett zöldet. Bármilyen gyér növényzet rögek alól kibúvó fűszál, sárgászöld moha az elhanyagoltság és hanyatlás kezdetét jelentette volna a falu szemében. Vasárnap reggel dús nyírfaseprőkkel, széles sújtá- sokkal sepertük az udvart, takarítottuk, mint a szobákat, a lakóhelyiségeket. A két ház között lapos mészkövekből csináltunk foghíjas átjárót, hogy a nagy sarak idején könnyebbé tegyük az átmeneteit. Az új ház végében, a vályogból rakott kenyérsütő kemence fölé lejtős cseréptetőt emeltek, mely egyben a pincebejáratot (a pincegádort) is fedte; ez lett a nyárikonyha. Bár épületféle, részben az udvar tartozékának számít, mert nyitott, kényére-kedvére jár benne a szél. A cseréptető a kutat is befedte, ami felbecsülhetetlenül hasznos dolog és pompás megoldás volt, mert az állatokat reggel és este itatni kellett, s ezt akár hófúvásban, akár szakadó esőben vagy szélviharban is el kellett végezni. A kemencén és a kúton kívül a nyárikonyha harmadik fontos tartozéka a vaskályha (sparhert). A kemencéről emlékezetemben a legélesebb kép a következő: két koromfekete ajtaja kitárva, közöttük az előtérben egy halom izzó Rarázs, és odabenn, a pokol fekete bugyrában domború fehér testek ülnek hangtalanul. A kenyerek előtt karnyi hosszú, kettős botocskák hevernek gyámolatlanul, és láthatóan színesednek, enyhén pirulnak, megduzzadnak; nagyanyám rövid idő múlva óvatosan kiszedi őket a hosszúnyelű sütőlapáttal, vigyázva, hogy a kenyereket meg ne bolygassa közben. Egyet-egyet a kezünkbe nyom, ez a „guba“. Megszárítva karikákra vágják, forró vízben puhára áztatják, „kifőzik“, és őrölt mákkal, túróval, dióval beszórják. A mákosgubára még cukros vizet is öntenek, hogy belemártogatva a gyerekeknek teljes legyen a gyönyörűsége. A kúthoz már a munkával kapcsolatos élményeim fűződnek. Mély kút, azt mondják, hogy tizennégy méter lehet és két méteres benne a víz, a jó ízű, jéghideg forrásvíz. Fűrészelt keményfából készült rovása derékmagasságig emelkedett a föld fölé, feljebb fenyőlécekből szegeit rács fogta körül a hengert, s tetejét deszkafedővel takarták le. Nagy kerekű, hengeres kút volt, öreg szecska- vágókerék a forgatóeleme a kallantyúval, a vödör lánca harminc centiméter átmérőjű keményfa hengerre csavarodik. A háború előtt, amikor még sok vizet kellett belőle felhúzni egyszerre a lovaknak, teheneknek, üszőborjúknak és a kis bikáknak, két vödör járt fel-alá a láncokon, két súlyos, vasalt favödör, mint két nyitott fenekű söröshordó. Amíg az egyik süllyedt, a másik hozta föl a vizet, néha a találkozásnál összekoccantak, a süllyedő vödör lebillentette a teli szélét, a víz fele visszaömlött. s az ember szitkozódott magában. Ennek ellenére előnyös volt ez a megoldás, mert csak forgatni kellett a nagy kereket, az érkező vödörből kiönteni a vizet a keresztcsatornába, hogy zuhogva lecsorogjon a hosszú cementvályúba. Amikor siettek az itatással, egy ember húzta, a másik kiöntögette a vizet. S a nehéz vödör önsúlya még
