Irodalmi Szemle, 1972

1972/10 - Vampilov, Alekszander: Júniusi búcsúzás (Befejezés a novemberi számból)

REPNYIKOV: Hallgasson. Vagy ég a vágytól, hogy mindent elmondhasson?... Legyen nyugodt, mi hallgatni fogunk. Én is, maga is. Mindketten. Mint a sír.

KOLESZOV: Hát így vagyunk... Ügy tűnik, kezd elhalmozni a gondoskodásával. REPNYIKOV: S hagyja már abba a botránycsinálást. A maga korában a bohóckodás már nem kifizetődő. Szerencséje van, hogy velem akadt össze.

KOLESZOV (Borúsan): Még hogy. Maga mellett az ember nem vész el.

REPNYIKOV: Nos, csak nem haragszik rám?

KOLESZOV: Nem, miért is. Végtelenül lekötelezett. Tanított, vezetett, műveltséget adott.

REPNYIKOV: Az a szerencséje, hogy nagyon tehetséges. S a tehetséges embereknek, ahogy az köztudott, sok mindent megbocsátanak... Úgy bizony. Nem tartóztathatom tovább, táncoljon, vigadjon. Még látjuk egymást. Sajnos.

(Bemegy a terembe.)

(A terasz. Mása, Komszvez., Csinibaba, Vidám fiú, Komoly fiú és Gomira. A teremből Bukin a Szigorú lánnyal jön, aki nem érti, miről is van szó.)

BUKIN (Leülteti a Szigorú lányt): Hát így... Azt hiszem, mindannyian együtt vagy tok ...

KOMSZVEZ.: Nem, nem mindannyian.

BUKIN: Hát igen, hiányzik Koleszov. Ű késik, mint általában. Mása, most akkor mondd el, hogy is állnak a dolgok.

MÁSA (Bukinról): Mit csinálhatnék vele? Hiszen nem normális...

BUKIN: Egyszóval, így... Emlékeztek még a lakodalmunkra? A mai napon törvényerőre emeltetett.

(A hall.)

(Koleszov egyedül. Az ablaknál ül. Nemsokára az utcáról Zalotujev hangját hallani: „Professzor“. Hangosabban: „Professzori“ Egészen közelről: „Professzor!“) KOLESZOV (Felugrik): Mi van? Mit akar?

ZALOTUJEV (Öt nem látni): Most merre, mész?

KOLESZOV: Az ördög öreganyjához. Oda.

ZALOTUJEV: Hova? Miért? Gyere vissza hozzám. Egyedül vagyok, hiszen tudod. Egyedül, mint az ujjam. Nos, professzor?

KOLESZOV: Nem, apóka. Köszönöm a meghívást.

ZALOTUJEV: Megállj csak! Figyelj ide! Rád íratom a házamat, a dácsámat. Nos? KOLESZOV: Isten áldja, öreg.

(Koleszov az ajtóhoz megy. Tányába ütközik.)

TÄNYA: Nem verekedtetek össze?

KOLESZOV: Beszélgettünk.

TÁNYA: Beszélj...

KOLESZOV: Azt akarják, hogy az egyetemen maradjak. Az apukádnak sincs kifogása ellene.

TÁNYA: Igazán, komolyan? ... S ezt ő mondta neked? ...

(Zalotujev hangja, félig kérő, félig elkeseredett: „Professzor!“)

Ez azt jelenti, hogy itt maradsz? ... Nem merem elhinni...

KOLESZOV (Borúsan): Mit? ... De hisz minden megy a maga rendjén. Te ... Ö ... S ez a magányos sakál is ... Hallod, hogy üvölt itt az ablak alatt...

TÁNYA: Miről beszélsz? ... Mi van veled? ... Nem örülsz?

(Kis szünet. Tánya félelemmel nézi Koleszovot. Megjelenik Frolov. Nagyon izgatott.) FROLOV (Koleszovhoz): Ha velem akarsz jönni, figyelmeztetlek, hogy holnap utazom ...

KOLESZOV (Nem érti): Mi történt?

FROLOV: Semmi! Légy ült az orrára, s megváltozott a kedve. Hét péntek egy héten! Nagyon szép lány, ez a hiba! Mindent megengedhet magának, csalhat, az orrunk nál fogva vezethet, neki mindent szabad — mert szép!... Nos hát? Velem jössz, vagy nem?

KOLESZOV: Várj csak...

FROLOV: Nincs miért várnom. Otthon megtalálsz. (Kimegy.)

TÁNYA: Ugye, nem mész el? ... Mondd, hogy nem mész el... Tudod, mitől félek a leg-