Irodalmi Szemle, 1972

1972/9 - FIGYELŐ - Szakolczay Lajos: Orbán Balázs: Székelyföld képekben

Orbán Balázs főműve (a Székelyföld

leírása) anyagának összegyűjtésekor még alig gondolhatott arra, hogy a mű mellékletéül szolgáló fotók egykor „főanyaggá“ lépnek elő, s egy úttörő művészeti ág — a fotóművészet — lelkes úttörőjének végre megadatik, hogy nemcsak mint utazó etnográfus-lró, hanem mint képíróművész is az őt megillető helyre kerül. Erdélyi Lajos tanulmánya nemcsak Orbán Balázs ez irányú tevékenységére tér ki, hanem egyszersmind vázolja a magyar fényképművészet kialakulását a kezdetektől egészen a „legnagyobb székely“ működéséig. Ogy merül a hatalmas, eddig javarészt ismeretlen anyagba, hogy minden tudományossága mellett is visszaálmodja magát Orbán Balázs világába. Az ő álomvilágában él, és mozog, e szerint irányítja mindenre érzékeny, a másolásban is saját tájvalóságát belopó kameráit. Ahogyan ezt teszi, az már sokkal több, mint hív, szolgai alázat. Ojjáteremtésről van szó, egy művészi erővel megjelenített történelmi fotóalbum feltámasztásáról.

Megannyi kép: ködsapkába burkolózó hegyek, szelíd tájat megremegtető vashámorok, lakóházak, várak, iskolák, kastélyok s alig köztük egy-egy ember. Az akkori fotóművészet fogyatékosságát, az exponálási idő félnapnyi „unalmát“ azonban nem szenvedik a képek. Ahol nem jelenik meg mozgalmasságával előhírnökként, alakítóképességével tájformáló erőként az ember, ott is az ő képe tűnik fel a humanizált természetben.

Merre tart az ember — kérdezi Erdélyi Lajos —, forradalmisága vajon az Orbán Balázstól szerzett mindent-meg- ismerést akarja-e, avagy megmarad szemlélődő, mindenbe csendesen bele- nyugvó passzív erőnek? Victor Hugo mondta annak idején: „Kétszáz francia Orbán Balázzsal meg tudnám buktatni a császárságot.“ S ez Erdélyi Lajos válasza is.

Sütő András nemzeti önismeretre sarkalló, a történelmi mozgások valóságos irányát megrajzoló lírai bevezetője a szülőföld iránti hűséget méltatja. Mert valójában Orbán Balázs egy-egy útján nem negyven kilós (ennyi volt az idő tájt egy fotómasina súlya kellékekkel együtt!) terhet cipelt a vállán — sokkal többet. Udvarhely, Csík és Háromszék hegyes-völgyes birodalma jelentette a valódi „súlyt“, a Kossuth Lajos barátságától is lelkesített székely lelkiismeretének naponta megismétlődő próbáját. „Szépművészeti foglalkozása“ nem merült ki egy-egy érdekesebb táj, lakóépület, népviseletbe öltözött embercsoport valósághű rajzában. „Az én szentjeim azok, akik elhaltak a szabadság hirdetésében, a nép jogainak védelmében“ — írta.

Szeme, az elmosódó ködképeket, megszépített valóságot mutató emberi szem, nem akarta túlzásba vinni a látványt. Hiszen csupán „műhelyrajzoknak", a rézmetsző segédleteinek készültek ezek a fotók; kézzel írott, girbe-görbe betűs utasításaik is inkább a mesterember pre- cízségét, hallatlan anyagszeretetét példázzák.

Mégis mindegyikük mögött ott vibrált az akkori történelmi igazság kimondása: megmerevedett szálfák, roskadozófélben levő viskók, felkiáltójelként égbe szúródó fák, csendesen lázadó szürke vízmosások jelzik, hogy Orbán Balázsnak mindig sikerült a széppé varázsolt lényeg mögé látni. Mit kezdett ki az idő, Gróf Bethlen Kata árvaságát-e, avagy azt a kastélyt, amelynek lyukas zsúpfedele alatt még Bőd Péter kaphatott hossziglani szállást? Kit falaztak be a parajdi sóakna gótikus tárnáiba, hol van az ember, a fotómasina „ágyúcsöve“ elé hurcolt, a babonától félő, a ráaggatott népviselettől ijedtre merevedett? Erdélyi Lajos és Sütő András szerint: belemerevedett az időbe. Megszépítette magát, ruhát, házat cserélt, szegénységét

— híres hét garasát! — odaajándékozta a művészét halhatatlanná tevő erőinek.

Erdélyi Lajos igazságszolgáltató képei így követik a híres előd megsárgult kópiáinak világát, így járják be azt a be- járhatatlan-felidézhetetlen tizenkilencedik századi világot, melynek emberei, dacolva századnyi idővel, a megmaradást sugallják. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1971).

Szakolczay Lajos